with you, it's different | hyunlix

huszonnégy

– Azt hittem világosan megmondtam, hogy nem akarlak ennek a közelében látni. A szájában meg végképp nem! Gusztustalan... Mindketten azok vagytok!

Felixben elpattant valami, nem akarta és nem is bírta végignézni ahogyan Hyunjint és saját magát is sértegetik. Leszállva a pultról közelebb lépett Hyunjinhoz, miközben azt kívánta, bárcsak eltűnne a szemük elől ez az ember.

– Már elnézést, de nincs joga...

– Neked itt nincs keresnivalód, ne merészeld kinyitni a szád! Takarodj a birtokomról!

– Apa, hagyd őt békén, kérlek, m-mit keresel itt? – Próbált nyugodt hangnemben beszélni, de a szíve éppen készült kiugrani a helyéről félelmében.

A férfi arcán hirtelen gúnyos vigyor terült el.

– Beszéltem a szállítókkal, és mivel kicsit sem bízom benned, inkább én magam viszem el a céghez ezt a selejt lovat. Most. Hol az istálló kulcsa? A féltestvéredet már kérdeztem, azt mondta nem tudja kinél van. Ez is egy hazugság, igaz? Nálad van, igaz?

Hiszen nincs is bezárva az istálló... Nem is nagyon lehetne bezárni – Hyunjin fejében csak úgy cikáztak a gondolatok. – De Chan elhitette az apjával, hogy zárva van. Ez jó. Akkor van egy kis idejük.
Az apjával nem foglalkozva gyorsan oldalra fordult és a kezét szorosan szorító Felix füléhez hajolt.

– Hátsó ajtó, vidd el Shirot. Most!

Az arcán kétségbeesett és könyörgő kifejezés ült, Felix pedig szinte egyből megérthette, hogy mit kért tőle, mert egyből sarkon fordult és kiszaladt az étkező mellett lévő teraszajtónak szánt kijáraton.

– Felix elment a kulcsért. A másik házban hagytam, de most elmegy érte, és...

– Higgyem el, hogy a kis barátoddal együtt ennyire ide akarjátok hozni azt a kulcsot? Az előbb még feleselt velem, most meg szó nélkül engedelmeskedik? Baromság. Hol a kulcs? Ne hazudozz nekem, Hwang Hyunjin!

– Apa, én nem hazudok... – rázta meg a fejét és hadonászott a kezeivel, hogy nyomatékosítsa a mondandóját, de ezzel a mozdulatsorral csak felhívta a kötésére a figyelmet.
A férfi orrát elhagyta egy lenéző horkantás.

– Ez most komoly? Még mindig meg akarsz halni, vagy mi? Rohadt nevetséges vagy... Az anyád meghalt, de te most is csak azt akarod, hogy minden figyelem rád terelődjön. Gusztustalan...

Hyunjin érezte, ahogy egy pillanat alatt kiszárad a torka. A szíve fájdalmasan szorította a mellkasát. Sírni szeretett volna, de szemei nem teltek meg könnyekkel. Alig találta meg a hangját.

– H-hogy mondhatsz ilyet?

A bejárati ajtó még mindig nyitva volt, és mivel még nagyon korán volt, az alapjáraton csendes farmon nem volt nehéz meghallani az istállóajtó nyitódását.
Hyunjin ledermedt, az apja szemei pedig elkerekedtek, majd idegesen kapta a fejét az ablakok felé, ahonnan tökéletesen látta, ahogy a szőke szélsebesen kilovagol az istállóból Shiro hátán, felszerelés nélkül, majd gondolkodás nélkül átugratja a telek végét jelentő kerítést és bevágtat az erdőbe.
A férfi szája szinte a földet súrolta, és egy rövidke pillanat erejéig nem bírt megszólalni. Aztán eszébe jutott a pénz, amit ezért a lóért kapna, és gyorsan rendezte a vonásait.

– Biztos nagyon okosnak gondoljátok magatokat, de mind hiába. Ez a farm az enyém, az a ló az enyém, és az, hogy fizikailag nincs előttem, nem jelenti azt, hogy nem adhatom el akkor, amikor csak szeretném, szóval nőj fel végre, az Istenért!

Hyunjin megrezzent a hirtelen megemelkedett hangnemtől, de uralkodnia kellett magán. Felix számított rá, Shiro számított rá, az anyukája számított rá.

– Nem engedem, hogy elvitesd. Vagy hogy hozzáérj. Shiro anya lova volt, és megígértem neki, hogy vigyázni fogok rá!

– Neked nincs jogod...

– Van joga, sokkal több, mint neked valaha is volt! – Chan erőteljes hangja szakította félbe az apját, mire mindketten a férfi mögött álló göndör hajú felé fordultak, aki még mindig pizsamában és egy lenge pulcsiban állt előttük, jobb kezében egy papírköteget tartva. A testtartásából áramlott az idegesség, ahogy az apját indulatosan kikerülve a megszeppent Hyunjinhoz lépett, és lerakta a pultra a köteget.

A férfi szemei kikerekedtek a felismeréstől, és hirtelen minden vér kifutott az arcából.

– Ezt mégis hogyan...

– Anya tegnap felhívott és megkért, hogy valamit vegyek ki az itteni széféből. De az övében nem találtam, ezért elmondta a kódot a te széfedhez. Azt mondta, biztos nem zavarna téged, hogy belenézek, mert úgysincs semmi olyan benne, amiről nekem nincs tudomásom... Mint kiderült, nemhogy nekem, de neki sem volt tudomása arról, ami ezeken a papírokon áll... Nem csodálom, hogy az összes eddigi élettársad szinte menekült előled, egy gusztustalan féreg vagy, semmi több. Az összes feleséged csak azért kellett neked, hogy szívhasd a vérüket, majd semmivel sem foglalkozva elvedd mindenüket, igazam van? Tudod, ha anya nem vált volna el tőled tizenöt éve, ezek után biztos újra beadta volna a válópert. Ahogy mindenki más is... Hallanod kellett volna a reakcióját, amikor elmondtam neki, mi állt a papírokban... – Chan ellentmondás nem tűrő és undorodó hangneme hallatán az apja egy pillanat alatt elnémult.

– Az anyukád kézzel írott és hivatalosan is elismert végrendelete, valamint a birtok átvételi szerződése, ami nincs aláírva apa által, soha nem is volt, és soha nem is lehetne – fordult egy fokkal gyengédebb hangon az öccse felé az idősebb.

Hyunjin fejében annyi minden kavargott, hogy hirtelen hányingere lett, és az édesanyja kézírása láttán megremegtek a lábai, ahogy könnyek szöktek a szemeibe.

– Mit képzelsz magadról...

– Apa – vágott közbe ki tudja hányadszor Chan, miközben a háta mögött Hyunjin remegő kezekkel vette kezei közé az anyja végrendeletét. – Tudod, nem szívesen mondom ezt, mert mégiscsak az apám vagy, de meg kell kérjelek, hogy hagyd el a birtokot. Nincs itt keresni valód.

– N-nem dobhatsz ki a saját birtokomról... – A férfi szinte dadogott a dühtől, de mondatát nem tudta befejezni, mert Hyunjin ökölbe szorított kezekkel fordult felé, és közbeszólt.

– Ha nem mész el a farmomról, hívom a rendőrséget.

Az iratokból egyértelműen kiderült, hogy a farm és minden vele kapcsolatos olyan dolog, aminek eszmei értéke volt, régen az édesanyja tulajdonában állt.
Sosem volt semmi az apja nevén. És az édesanyja gondoskodott róla, hogy bármi történjen, a férfinak soha ne is legyen semmi köze a farmhoz.
Hyunjin majdnem összeesett a felismeréstől.
A kórházban volt két nap, amikor az orvosok nem engedték, hogy meglátogassa az anyukáját. Akkor nem értette, hogy miért, de amikor az azt követő napon bement hozzá már nem volt ideje ezzel foglalkozni. Az volt az utolsó együtt töltött napjuk. De Hyunjin mostmár értette, hogy mit csinált az anyja abban a két napban. A papíron lévő erőtlen, keszekusza – de jól felismerhető – szöveg és a lap alján lévő dátum is ezt bizonyítja.
Szinte hihetetlen, hogy hiába váltak el a szülei már évekkel ezelőtt, az édesanyja még ennyi idő után is úgy érezte, hogy gondoskodnia kell arról, hogy Hyunjin apja ne próbálhassa meg rátenni a kezét a telekre.
És mennyire igaza volt.