with you, it's different | hyunlix

négy

Felix vegyes érzelmekkel sétált ki az istállóból. Rosszul érezte magát, amiért ő előbb le tudta nyugtatni a lovat, mint Hyunjin. Miért pont ő képes erre? Nem érdemli ezt meg. Bárki más, csak ne ő. Bűntudata volt.
De ez a kellemetlen érzés szerencsére elhalványult, amint a szőke nevetésre lett figyelmes.
Kíváncsian kapta fejét a hang irányába. A telek hátuljában, az egyik futtatóban Chan beszélgetett egy olyan fiúval, akit Felix azelőtt még nem látott. Úgy gondolta bemutatkozik, nem akart bunkó lenni, elvégre ő az aki ismeretlen terepen van itt. Nem kéne ilyen otthonosan mászkálnia.

– Attól még neked egy héttel több időbe telt! – nevetett fejet rázva Chan, miközben a nála néhány centivel alacsonyabb fiú kiszedett valamit a mellettük álló állaton lévő nyeregtáskából. – Ó, szervusz, Felix! – fordult a szőke irányába a göndör hajú, amikor meghallotta a fiút közeledni. – Ő itt Changbin, Changbin, ő itt Felix, most költözött a közelbe.

Miután bemutatta őket egymásnak a két fiú egymásra mosolygott, majd Felix szemei Changbin kezeiben lévő fényképkeretre vándoroltak. Ezt a másik két fiú is észrevette.

– Ez egy fura játék, amit Chan és én találtunk ki körülbelül fél éve. – Legyintett sóhajtva a fekete hajú. – Az egyikünk elrejt valamit az erdőben, a másiknak pedig meg kell találnia.

– És egy képkeretet kellett megtalálnod? – mosolyodott el furán Felix.

– Az elején még normális dolgokat rejtettünk el, már ha lehet bármit is amit elrejtünk normálisnak nevezni... De mostmár csak az a lényeg, hogy minél nehezebb dolga legyen a másiknak. Egy barna képkeret pedig egész jól beolvad a környezetbe.

– Két hetembe telt megtalálni ezt a szart, pedig én direkt kedves voltam és egy vörös színű takarót rejtettem el neki a múltkor – húzta fel az orrát tettetett sértődöttséggel a fekete hajú, mire Chan csak mégegyszer elnevette magát.

– Nem féltek, hogy valaki ellopja ezeket a dolgokat?

– Á, ebben az erdőben senki nem járkál. Hidd el, már évek óta itt élünk, rajtad kívül szinte senki nem talált még ide magától.

– Én sem magamtól találtam ide – húzta össze szemöldökeit Felix, ahogy visszaemlékezett arra, hogyan is találta meg ezt a helyet.

– Tényleg, ezt már kérdezni is akartam. Hogy kerültél ide? Eléggé eldugott ez a farm.

– Hát röviden annyi, hogy megláttam Hyunjint és követtem őt annak reményében, hogy kivezet az erdőből.

– Ó, igen. Hyunjin... Sajnálom, ha bunkó, bármit is mond, ne vedd magadra, oké?

– Hyunjin nem bunkó, csak... – Changbin elhallgatott és ajkait harapdálva próbálta megkeresni a megfelelő szavakat – kissé magának való... De hidd el, nagyon rendes, ha másból nem, max abból látszik, hogy Chan a bátyja.

Felix szemei kikerekedtek az új információ hallatán. Ezt Jisung nem említette neki. Hiszen ég és föld a különbség a két ember között. Legalábbis az eddigiek alapján.

– Tudom, nem nagyon hasonlítunk. Csak a féltestvérem. De ugyanúgy nevelkedtünk, ugyanolyanok vagyunk. Csak van néhány tényező, ami megnehezíti az ő életét, és...

Changbin diszkrét torokköszörülése elhallgattatta Chant, és ekkor a szőke is rájött, hogy valószínűleg olyan témához értek, ami nem rá tartozott. Megértően bólintott, még mindig próbálva befogadni az új információkat.

– Tudsz lovagolni? Channel pont most terveztünk kilovagolni, megmutathatnánk az erdőt! – pillantott a szőkére Changbin, mire Felix bocsánatkérő mosollyal megrázta a fejét.

– Majd talán legközelebb.

A másik kettő bólintott, és miután elköszöntek a szőkétől, Felix látta, ahogy Chan kivezeti az istállóból a saját lovát. Szívmelengető mosollyal bámult a jószágra, és Felix szíve keserűen dobbant erre a látványra. Örült, hogy itt ilyen jó kezekben vannak a jószágok.

A telek másik végébe sétált, ahol Minho éppen zsákokat pakolt le egy furgonból, ami a ház előtti földúton várakozott.

– Segítsek?

– Hmm? Ó, szevasz! – fordult hátra meglepetten Minho. – Nem kell, de köszönöm a felajánlást.

– A többiek hol vannak? – terelte tovább a témát a szeplős, miközben mit sem törődve az idősebb válaszával elkezdte leemelni a zsákokat. Minho erre csak elmosolyodott.

– Seungmin és Jeongin bementek a városba, Jisung pedig elment kutyát sétáltatni. Meg akarta kérdezni tőled, hogy van-e kedved vele menni, de amikor látta, hogy Changbinékkal vagy nem akart megzavarni. Hyunjin gondolom valahol a házban van.

– Kik szoktak még a farmon lenni? Valahogy fura elhinni, hogy egy csapat tini csinál itt mindent.

– Huszonnégy vagyok, nem tizennégy – húzta össze a szemöldökét Minho tettetett sértődöttséggel. – És de, sajnos vagy nem sajnos, de el kell hinned. Mindent mi intézünk. Szerintem nem nagyon fogsz rajtunk kívül mással találkozni, max a beszállítókkal – bökött fejével a furgon felé, miközben újabb zsákot rakott a kupacra.

– Mióta vagytok itt? Hogy jött ez az egész farm dolog?

– Chan és Hyunjin apjáé a farm. Bár ez őt nem nagyon érdekli, ezért gondoskodunk erről mi. Channek, Hyunjinnak és nekünk többieknek is nagyon fontos ez a hely. Az változó, hogy ki mikor került ide, a legtöbben még suliból ismerjük egymást. Kivéve Jeongint és engem, mi később csatlakoztunk. Úgy négy éve...

Felix maga elé pislogva hümmögött, ahogy dolgozta fel az újabb információkat.

– Miért nem használjátok ki, hogy ez egy farm? Mármint... Bevételforrás is lehetne, sokféleképpen.

Minho sóhajtva csípőre tette a kezeit és a telekre meredt. Szóval ez nem volt új téma a számára – gondolta magában a szeplős.

– Volt róla szó, nem is egyszer. De Hyunjin apját nem nagyon érdekelte, igazából én sem értem, hogy miért.
Pedig én szívesen tanítanék lovagolni gyerekeket. Ez a farm erre tökéletes, és fejben már mindent elterveztünk – húzta apró mosolyra a száját, és Felix szinte látta, ahogy Minho a lelki szemei előtt elképzeli, ahogy nevető kisgyerekek futkosnak a farmon, miközben simogatják az állatokat és lovagolni tanulnak a fiúk segítségével –, de tudod, nekünk sajnos nincs beleszólásunk ezekbe a dolgokba.

– De hát...

Minho egy diszkrét torokköszörüléssel félbeszakította az értetlen szőkét, és inkább gyorsan témát váltott.

– Idővel majd mindennek eljön az ideje. Addig is, fejezzük ezt be, mert már éhes vagyok!

Felix apró mosolyra húzta a száját a fiú témaváltásán, és sóhajtva még utoljára körülnézett a telken.
Biztos nagyon jó lehetett itt élni, ilyen körülmények között, egy farmon. Mindig minden csendes, nyugodt és barátságos volt. Felix szeretett itt lenni.

– Jó lehet itt élni. Lehet, hogy csak azért érzem ezt, mert nyár van, de minden olyan nyugodtnak tűnik.

– Most tényleg minden nyugodt. – Volt valami az idősebb hangjában, ami egy pillanatra elbizonytalanította Felixet, de nem akart kérdezősködni. Minho pedig újra témát váltott. – Jis mondta, hogy nem nagyon csíped a lovaglást, de azért elmondom, hogyha valaha ki szeretnéd próbálni vagy ilyesmi, akkor nyugodtan szólj bármelyikünknek, oké? Annyi ló van itt, mint égen a csillag, időnk pedig, mint a tenger.

– Köszönöm, majd meggondolom – bólintott Felix, bár jól tudta, hogy nincs min gondolkodnia.

Később Minhoval elkezdték behordani a zsákokat a pajtába, a pajtából pedig néhány dolgot – főleg szerszámokat és felszereléseket – az istállóba. Felix néha látta Hyunjint ide-oda mászkálni a telken, de legtöbbször a kisházban volt. Felix látta, ahogy a fekete hajú fiú néha-néha rápillant, majd idegesen elkapja a tekintetét, és ezt nem tudta hova tenni. Inkább nem foglalkozott vele sokat.
Majd idővel más lesz – gondolta magában.