with you, it's different | hyunlix

tizennégy

Miután Hyunjin elhúzódott a kisebb homlokától, Felix hirtelen felindulásból állt lábujjhegyre és nyomott puszit az idősebb arcára. Csak mert így gondolta helyesnek. Csak mert ezt akarta tenni.
Hyunjin elmosolyodott és szemei szinte eltűntek a fülig érő szájától. Nagyon aranyos volt.
És Felix csak arra tudott gondolni, hogy szeretné, ha ez a fiú az élete részévé válna, szeretné mindennap látni őt a farmtól függetlenül is, meg akarja nézni a festményeit, többször szeretne együtt sütni vele, többször szeretne összebújni vele a tévé előtt, szeretné, ha Hyunjin segítene neki újra közel kerülni a lovakhoz, minden egyes pillanatban a karjai közé szeretne bújni, és nem utolsó sorban: többször szeretné őt megcsókolni. Sokkal többször.
Talán túl sokszor pillantott le az idősebb telt ajkaira, mert egy idő után azt vette észre, hogy Hyunjin benedvesíti őket, ami nem segített a jelenlegi helyzetén.

– Hyunjin...

– Felix.

– Szeretnéd megbeszélni? – utalt Felix a tegnapi csókjukra, és nagyon remélte, hogy a pillantásaiból és a hangsúlyából Hyunjin megérti, mire gondol. Azt is nagyon remélte, hogy az idősebb igennel válaszol. Muszáj volt beszélniük erről, nem azért, mert címkézni akarta azt, ami köztük volt, hanem mert nem akarta ennyiben hagyni a dolgot, és tudni akarta, az idősebb mit gondol erről. Próbált magabiztosnak tűnni, de tudta, hogy a hangja túl gyengén hatott.
Hyunjin megértette, hogy Felix miről beszélt. Hát persze, hogy megértette, hiszen azóta csak ez járt a fejében.

– Nem tudom... – suttogta maga elé bizonytalanul Hyunjin. Az érzéseiről mindig is utált beszélni, ezt Felix már jól tudta.

A szőke szíve összeszorult, az egész arca elkomorult. Ennyire félreértelmezte a jeleket? Vajon kellemetlen helyzetbe hozta az idősebbet?

Hyunjin sok mindenben bizonytalan volt, sok mindent nem értett, és össze volt zavarodva. De egy valamit tudott:

– De szeretném megismételni – válaszolt mostmár rendesen, miközben a szőke lefelé konyuló fejét az álla alá nyúlva felemelte, hogy a fiú szemeibe nézhessen. Felix szemei felcsillantak. Nagyon aranyos volt.

A szőke érezte, ahogy gyerekes mosoly szökik az arcára, és örült, hogy még csak hajnalodott, mert biztos volt benne, hogy olyan volt, mint a vörösen izzó Nap az alkonyodó égbolton.

Szóval Hyunjin szeretné megismételni?
De vajon mennyire?

Próbálta elnyomni az arcára szökő vigyort, miközben lábujjhegyre állt és ráhajolt a fekete hajú ajkaira, majd apró mosollyal az arcán próbált elhajolni Hyunjintól a gyors szájra puszi után – A hangsúly itt a próbálton van, merthogy az idősebb nem akart elhúzódni a szőkétől, így szinte gondolkodás nélkül Felix után hajolt, és száját elhagyta egy elégedetlen nyöszörgés, amikor ajkait mégis újra megütötte a reggeli hideg levegő.

– Yongbok... – Hangja szinte már reménytelenül sóvárgó volt, a szőke meglepett tekintete miatt valahogy mégis elfelejtett szégyenkezni. Alapból sosem engedte volna meg magának, hogy így kimutassa, mire vágyik, de a szeplőssel ez könnyű volt. Vele minden sokkal könyebb volt.

Felix sosem gondolta volna, hogy ilyen intenzív hatással lesz rá az, ha az idősebb ezen a nevén szólítja, de most nem is akart ezzel foglalkozni.
Először csupán az orrukat érintette össze, mire Hyunjin előrébb hajolva a kisebb homlokához döntötte a sajátját – a mellkasuk szinte már egymásnak lélegzett.
A szeplős – megelégelve egymás kínzását – a fejét kissé feljebb hajtva először csak súrolta, majd rendesen is összeérintette az ajkaikat.
Egy röpke pillanatra egyikük sem mozdult – mintha
új lett volna számukra ez az érzés. Pedig nem volt új. Mégsem tudtak hozzászokni.
Amikor Hyunjin egy fokkal magabiztosabban a kezébe  – vagy inkább az ajkaiba – vette az irányítást, Felix belemosolygott a csókba.
Ahogy az addig maguk mellett hanyagul pihenő kezeik megtalálták egymást és összefonódtak, Felix érezte, ahogy bent reked a levegője a torkában, és muszáj volt elválnia az idősebbtől, miközben leplezhetetlen félelemmel teli szemekkel fürkészte az idősebb tekintetét – az aznapi események akaratlanul is lejátszódtak a lelki szemei előtt: az, ahogy szorosan magához ölelte a zokogó fiút, és az, ahogy kézfejeiket ugyanilyen gyengédséggel érintette össze azért, hogy kivehesse Hyunjin kezéből az éles tárgyat.
A hirtelen jött déja vù érzés hidegzuhanyként érte, és úgy látszik a vele szemben álló fiú is ugyanarra gondolt, amire ő, mert egy apró biztató mosolyt küldött felé, miközben kezeivel két oldalról közrefogta a szőke arcát és belesimított a hajába. Előre hajolva apró csókot adott a szájára – inkább csak afféle nyugtatásképpen. Tudatni akarta a szeplőssel, hogy jól van. Legalábbis... jobban.

– Oké? – suttogta fürkésző szemekkel Hyunjin, és ez a jelentéktelen szó valahogy magában foglalt mindent, amit kérdezni szeretett volna: ez, ami köztük van, oké? Ez, ami most történik, oké? Ami Felix szívét nyomta, az mostmár oké? Ahogyan ő viselkedik, az oké? Minden rendben van? Csak... minden... oké?
És Felix megértette.
Egyetlen egy szó volt, a szőke mégis értette.

– Oké... – A szeplős arcán apró mosoly jelent meg, és bólintva gyors csókot nyomott Hyunjin ajkaira, mielőtt az idősebb karjai közé bújhatott volna.
Hyunjin ölelése forró volt, és biztató, és megnyugtató, és kényelmes, és csak... jó.

Hyunjin általában nem hagyta a partnereinek, hogy közel kerüljenek hozzá, mert félt, hogy egy idő után túlságosan is kötődni fog hozzájuk. Nem csókolózott velük sokszor, nem szerette, ha sokáig ölelik őt, nem töltött velük elég időt. És talán ezért nem működött eddig egyik kapcsolata sem, de ezzel egyszerűen nem tudott mit tenni. Borzasztóan félt, hogy egy nap elveszíti a szeretteit, ez az érzés már gyerekkora óta benne volt. Az édesanyja halála után pedig pláne kizárt mindenkit az életéből. Nem akart még valakit elveszteni, azt nem lett volna képes feldolgozni.

És ez most mégis más volt. Ezt a gátat valahol már rég átlépte Felixnél, hiszen már az elejétől fogva másképp tekintett rá, mint a többiekre. Amikor meglátta aznap reggel a konyhában, azokkal a gyönyörű barna szemekkel, aranyozott precíz sminkkel, és édes mosollyal az arcán, már akkor kihagyott egy ütemet a szíve, és egy pillanatra úgy érezte: nem kap levegőt.

Vele minden olyan más volt, Hyunjin nem akarta elszúrni. Ezt most nem.
Így hát úgy bánt a fiúval, mintha porcelánból lett volna. Olyan gyengéden ért hozzá, mintha bármelyik pillanatban összetörhetett volna. Úgy tartotta a karjai között, mintha ő lenne számára a legértékesebb kincs a világon.

A szőke kipirult arccal pillantott fel az őt ölelő fiú szemeibe, az arcán bágyadt mosoly pihent.
És túl aranyos volt, és Hyunjin nem bírta visszafogni magát; újabb és újabb – rövid és apró – csókokat lehelt a kisebb ajkaira. Felix ezt vigyorogva, már-már nevetve fogadta.
Felix boldog volt, nagyon boldog.
És Hyunjin ugyanígy érzett.