with you, it's different | hyunlix

tizenhárom

– Tudsz lovagolni. Igaz?

A kérdés nem volt hangos, se számonkérő, és még csak hirtelen sem jött. Felix számított erre a kérdésre, hisz a válasz már eléggé nyilvánvalóvá vált.
Mégis hidegzuhanyként érte. Nem beszélt erről soha senkinek. Senkinek.
De Hyunjin óvatosan tette fel a kérdést, mintha gondolta volna, hogy ez valamiért nehéz téma a szőkének. Hiszen biztos jó okkal tartotta magát távol a lovaktól. Viszont az is egyértelmű volt, hogy mennyire szerette ezeket a négylábú állatokat.
Hyunjin csak össze volt zavarodva és kiváncsi volt. És Felix ezért nem hibáztatta.

– Előbb ültem lovon, minthogy járni tanultam volna – bólintott aprót, még mindig a lovat simogatva a szeplős. Nem akart a mellette álló Hyunjin szemébe nézni. – Anyának van egy fotóalbuma erről, biztos szívesen megmutatja majd... – mosolyodott el a fotók gondolatára Felix, Hyunjin szíve pedig kihagyott egy ütemet. Találkozni fog Felix anyukájával?

Felix eléggé maga elé meredhetett mert hosszú pillanatokig nem szólalt meg, Hyunjin pedig nem sürgette őt. Aztán hirtelen feleszmélt a gondolatai közül és nagyot sóhajtva megrázta a fejét.

– Igen, szóval, uhh. Igen. Díjugrató vagyok, mármint- voltam. Vagy valami ilyesmi. Bár inkább múltidőben beszélek róla, tekintve, hogy három éve nem ültem lovon. – A szőke erre a megjegyzésre keserűen felnevetett, Hyunjin pedig elhúzta a száját. Ő nem tudná elképzelni az életét lovaglás nélkül. Nem viselné el, ha ezt is elvennék tőle. Amellett viszont nem tudott elmenni, hogy a mellette álló fiú díjugrató volt! Ez Hyunjin szemében óriási dolog volt, ő maga csak néhányszor vett részt ilyenfajta versenyeken régebben, de inkább a szabad lovaglást pártolta.

– Mi történt három éve?

A kérdésre a szőkében bennrekedt a levegő, több okból is. Hirtelen úgy érezte, mintha fordult volna a kocka, mintha újra ott lettek volna a tóparton, de ezúttal neki tettek fel kérdéseket. Némán oldalra fordult, hogy belenézhessen Hyunjin szemeibe. Az idősebb már eleve őt nézte. Némán kommunikáltak, egyikük sem szólalt meg. Csak nézték egymást, miközben Felix mellkasa egyre jobban kezdett szorítani.
Mikor Shiro hirtelen felnyerített egyet és trappolni kezdett a hátsó lábával, Felix rájött, hogy talán most nem kéne a ló közelében lennie. Nem tudott volna nyugodt maradni, most nem.
A szőke sóhajtva ellépett a lótól majd inkább a kerítéshez sétált. Becsukott szemekkel próbált megnyugodni, rendezni akarta a heves szívverését.
Mikor kinyitotta a szemeit márcsak arra lett figyelmes, ahogy két kéz szorosan magához húzza őt, és ő sóhajtva bújt közelebb az őt szorító Hyunjinhoz. Amúgy is kicsit csípős volt még a kora reggeli időjárás – későbbre esőt is mondtak –, így Felix emiatt is jobban érezte magát. Most kevésbé fázott és érezte, ahogy lenyugszik. A szívéről ez nem volt elmondható, de az már nem érdekelte. Mostmár más miatt zakatolt ilyen hevesen.
Felix kissé hátrébb húzódott, de karjai még mindig az idősebb háta körül pihentek. Néha a fekete hajú szemeibe, néha a mellkasára, néha oldalra fordulva Shirora nézett.

– Mivel lovak között nevelkedtem mindig is közel álltam hozzájuk. Nagyon szerettem őket. Főleg a saját lovamat. Ray két éves korom óta velem volt. Anyáék adták neki ezt a nevet, merthogy Ray of Sunshine, és hogy ez milyen jópofa, ha ha ha... – Próbálta viccesre venni a formát, de hangja túl keserűen hangzott és folyton megremegett. Hyunjin emlékezett, hogy Felix mesélte neki, hogy a szülei folyton a napfényhez hasonlították őt, és teljesen egyet tudott érteni ezzel a hasonlattal. Egy gyönyörű napsugár volt még a legsötétebb órákban is. – Uhm, az egyik döntő előtti gyakorlaton történt... Már egy ideje éreztem, hogy valami nem stimmel Ray-jel, de... nem tudom, valamiért azt hittem, hogy csak az én idegességem vetült ki rá, mert egy elég fontos versenyről volt szó. Én-én éreztem, tudtam, hogy nincs jól, és mégis hajtottam, futtattam... még vágtáztam és ugrattam is vele. És amikor nem teljesített úgy, ahogy azt megszoktam tőle, nem értettem, mi lehet az oka. Azt hittem, csak egy kis noszogatás kell neki, annyira idióta voltam! – a hangját kissé felemelte a mondat végére – nagyon mérges volt magára –, a szemeiben könnyek csillogtak, amiket most idegesen próbált visszatartani, ahogy Hyunjin mellkasára nézett. Szinte lyukat égetett az idősebb pulcsijába, mintha ezzel levezethetné a feszültségét. Hyunjin közelebb húzta őt magához, és simogatni kezdte a hátát. Nem tetszett neki az, ahova tartott ez a történet.

Felix szipogva döntötte a homlokát Hyunjin mellkasának, majd amikor rájött, hogy friss alapozó van az arcán, némán szitkozódva elhúzódott a ruhaanyagtól és inkább csak lefelé nézve a cipőjét bámulta. Halkan folytatta, szinte csak az orra alatt motyogva:

– A l-lényeg az, hogy ugratni akartam vele, de nem figyeltem oda rá eléggé, ő rosszul lépett, elesett, és... – A szőke légzése újra felgyorsult, és olyan erősen próbálta visszatartani a könnyeit, hogy már fájni kezdett a feje. A hangja addigra már eltűnt, szinte alig volt suttogás. – El kellett altatni, m-mert, a törött lábát nem tudták volna sikeresen megműteni. Azt m-mondták, hogy nem tudnák megmenteni, és... – Erősen harapott rá az ajkaira, érezte, ahogy a vér belekerül a szájába. – Úgy fájt neki, Hyunjin, én-én éreztem, ahogy szenved... – szipogva fújta ki az addig benntartott levegőjét, majd újra hatalmasat sóhajtott. – Azóta nem mentem lovak közelébe. Nem akartam több fájdalmat és bűntudatot érezni... És nem akarom bántani őket... – Most először, könnytől csillogó szemekkel nézett fel az őt ölelő szemeibe, akinek hasonlóan összetört arckifejezéssel nézett vissza rá.

Hyunjin könnyíteni akart a szőke fájdalmán, fogalma sem volt róla, hogy a kíváncsiságával ilyen mély sebeket fog feltépni a fiúban.
Legszívesebben megcsókolta volna Felix szívét, de jól tudta, hogy az ilyen sebeket nem lehet ilyen könnyen gyógyítani.

– Felix – suttogta a kisebb szemébe nézve Hyunjin, miközben két kezével közre fogta a fiú arcát és a szeme sarkából letörölte a könnyeket –, kérlek, ne hibáztasd magad emiatt; Ray tudta, hogy mennyire szereted őt, tudta, hogy te sosem akartál volna neki rosszat. Ebben biztos vagyok... – Az említett csak szomorúan pislogva bólintott egyet, és egyértelmű volt, hogy nem értett egyet Hyunjinnal. De mégis, az, ahogy az idősebb gyengéd hangon suttogott neki, valahogy segített csillapítani a sajgó mellkasában lévő fájdalmat. Vagy csak simán biztonságban érezte magát a fiú karjai között. – Hány éves volt?

– Huszonkettő. Csak néhány évvel volt idősebb nálam, szinte együtt nőttünk fel.

– Látod? Tudom, hogy ez fajtafüggő, de Felix... Sok ló a húszat sem éri meg... Ez is csak azt bizonyítja, hogy egész életében szerető és egészséges körülmények között nevelkedett. Jól érezte magát veled, és szerintem olyan élete volt, amilyet minden állat megirigyelhetne. Csakis miattad élhetett ilyen hosszú életet, ezt kérlek ne feledd, oké? És nem hagyott el téged, biztos vagyok benne, hogy most is felülről vigyáz rád. Az is lehet, hogy ő vezetett el téged ide. Erre gondoltál már?

Felix szívét megmelengette ez a gondolat; felpillantott az égre, ami a Napfelkelte miatt vöröses-narancssárgás színben úszott. Gyönyörű volt.
És Hyunjinnak igaza volt.
Ray nem volt fajtatiszta, és maximum húsz évet saccoltak nekik a régi gondozói. Kész csodának számított, amikor – ha nem is makkegészségesen, de – betöltötte a huszonkettőt. Felix tudta, hogy Ray jól érezte magát a családja körül, és ez boldoggá tette a szőkét. Igen. Raynek boldog élete volt.

– Sokkal jobb vagy ebben, mint én... – fordult vissza az idősebb felé sóhajtva Felix, majd apró mosolyt varázsolt az arcára. Hyunjin pillanatok alatt képes volt arra, hogy eltüntesse a stresszt a szőkéből. Felix erre csak a lovaknál volt képes.

– Fogalmad sincs mennyit segítettél nekem és a többieknek is az elmúlt hetekben. Amióta csak ismerlek egy angyal vagy, Felix. Szóval ne merészeld megkérdőjelezni magad – mosolyodott el hálásan Hyunjin, majd lehajolva csókot nyomott a szőke homlokára, akinek erre a szíve ismét kihagyott egy ütemet.