with you, it's different | hyunlix

tizennyolc

Hiába fájt a bal lába, ezzel kicsit sem törődve emelte át a jobb lábát a lovon, így oldalazva ülve az állaton. Hiába ült féloldalasan, az egész felsőtestét a mögötte ülő felé tudta fordítani, kezeit először a fiú kezeire, majd az arcára téve.

– Hyun? Hyunjin? Hallasz?

– M-majdnem leestünk... – A fekete hajú csak fizikailag volt jelen, lélekben teljesen máshol járt. Üres tekintettel, hitetlenül motyogta maga elé a szavakat, miközben nem lehetett eldönteni, hogy az esőcseppek, vagy a könnyek folynak le az arcán.

– Nem történt sem...

– Majdnem mi is leestünk...

Felix szíve egy pillanat alatt összezsugorodott, és hirtelen neki is a torkába szorult a zokogás.
Szorosan húzta magához Hyunjint, és magához ölelve simogatta egyik kézzel a hátát, a másikkal a fejét, miközben az idősebb remegve szipogott a nyakába.

– Nincs semmi baj, Jinnie. Jól vagyunk. Mindketten jól vagyunk. A lovak is jól vannak. Biztonságban vagyunk. Oké? Mindenki jól van... – Próbálta elrejteni a remegést a hangjából, próbált úgy suttogni a fülébe, hogy a fekete hajú minden szót tisztán értsen.

Kellett egy kis idő ahhoz, hogy Hyunjin meg tudjon nyugodni – vagy legalábbis megpróbáljon lenyugodni.
Felix folyamatosan nyugtató szavakat suttogott a fülébe, miközben egyszer sem hagyta abba a rázkódó háta és feje simogatását.
Az eső megállíthatatlanul zuhogott, az ég néha-néha felzengett – ezzel megijesztve a lovakat –, de Felixet ez jelenleg kicsit sem foglalkoztatta. A két ló el volt foglalva egymással, úgy, ahogy ők maguk is.

– Jól vagy...? Lix, kérlek mondd, hogy jól vagy! – kapta fel a fejét könnyáztatott tekintettel Hyunjin egy kis idő után, és a szőke szíve darabokra hullott az idősebb tekintete láttán.
A torkában dobogott a szíve, ahogy biztatóan próbált bólogatni neki, remélve, hogy ettől megnyugszik.

– Semmi bajom, Jinnie... Kérlek, figyelj most rám, vissza kell mennünk, de addig nem mozdulok innen, amíg nem vagy jól...

– Jól vagyok... Sajnálom – törölte le a könnyeit – feleslegesen – az arcáról Hyunjin, és a remegése tényleg kezdett alábbhagyni. A szipogását még próbálta kontrollálni, de úgy látszik, a legrosszabbon már túl voltak. – Nem kellett volna kilovagolnom, kényelmetlen helyzetbe hoztalak, és felzaklattalak, és...

– Shhh, semmi baj, semmi baj. Majd a házban megbeszéljük, oké?

Hyunjin csak bólintva újra átölelte a csuromvizes fiút, miközben hatalmasat sóhajtott. Felix úgy gondolta, ez volt egyfajta lezárása a sírásának. A kétségbeesésének. Az utolsó sóhaj, amivel minden rosszat kiadott magából. Mostmár jól – jobban – van.
Az idősebb kissé kiegyenesedett, és tenyereivel közrefogta a kisebb arcát, hogy felemelve a fejét összeérinthesse a homlokukat.
Ha az eső nem szakadt volna, ha a lovak nem türelmetlenkedtek volna, ha a fiúk nem éreztek volna semmilyen fájdalmat, ha teljesen mások lettek volna a körülmények, akkor ez lehetett volna egy meghitt pillanat is. Akár filmbe illő.
De igazából; nekik az volt. Nekik ez akkor a mindent jelentette. És csak ez számított.

A fekete hajú lehunyta a szemeit, és egy leheletnyivel közelebb hajolt a szőkéhez. Csak ennyi kellett, hogy ajkaik érintkezzenek, és az idősebb nem is akart ennél többet – csak érezni Felixet, és éreztetni a saját érzéseit. Más nem számított. Csak ők.
Köszönöm. – Hála fonódott a csókba, és Hyunjin gyengédebb volt, mint az esőcseppek, amik legurultak a szőke arcán, az érintés szinte nem is tűnt valódinak, és mégis; ez volt az egyetlen dolog, amit abban a néhány másodpercben Felix érzékelt a világból. Se eső, se lovak, se mennydörgés, se fájdalom. Csak Hyunjin.
Szívesen. – Felix visszacsókolt, épp csak annyira, hogy saját ajkai közé vehesse Hyunjinét, csak annyira, hogy megbizonyosodhasson arról, hogy a fiú tényleg itt van előtte, csak annyira, hogy a tudatába véshesse: ez a valóság.

A visszaút zökkenőmentesen ment.
Szerencsére nem kellett vezetgetni Ravent, ő tudatosan követte a kancát, így Felixnek eggyel kevesebb dologra kellett összepontosítania.
Hyunjin mutatta az utat, habár ő sem volt száz százalékig biztos a dolgában, és megérzésein a heves eső is nehezített, de mégiscsak itt nőtt fel, mégiscsak ismerte az erdőt.
Az út csendben telt, és, bár sietniük kellett volna – tekintve, hogy biztosan mindketten megfáztak, és a szőke vérzését el kellett volna állítani –, ezúttal nem vágtattak. Felixnek nem volt ereje hozzá. Bár kapaszkodott Shiroba, hátát az őt szorosan ölelő fiú mellkasának döntötte, és próbált kicsit pihenni. Már amennyire tudott. Már amennyire szabadott neki.

Visszataláltak.
Mire befordultak a telek egyik kapuján, Hyunjin szinte teljesen lenyugodott. Felix alig volt eszméleténél. Hyunjin úgy gondolta, hogy a szőke csak fáradt. És az is volt – de ennél sokkal többről volt szó.

A telek mellett Chant pillantották meg, aki elemlámpával üveget körbe-körbe a lován, nyakig esőkabátban. Amikor meglátta a két újonnan érkezőt, hatalmas szemekkel irányította hozzájuk Axelt.

– Te jó ég! Eltelt egy óra! Mégis hol...

– Kérlek, szidj le holnap... Ne ma, ne most. Csak... mondd meg a többieknek, hogy jöjjenek haza. Bocsánat – motyogta kelletlenül Hyunjin, tudva, hogy a többiek valószínűleg mind az erdőt járják őket kutatva. Választ sem várva az istálló felé vette az irányt, és szinte kikapcsolt aggyal indult el a helyiség felé.

– Várj, Hyunjin! Van valami, amiről muszáj...

– Majd holnap! – hátra sem fordulva bevezette Shirot – és vele együtt Ravent – az istállóba, ezzel otthagyva a megszeppent – de félig megkönnyebbült – bátyját. Nem nagyon fogta fel azt, hogy Shiro ténylegesen hallgatott rá, amikor Felix éppen nem figyelt az irányításra. Hyunjinnak túl sok minden kavargott a fejében ahhoz, hogy ez feltűnjön neki.

Az istállóba érkezve leszállt a kancáról és némán vezette be őt a helyére, nem nagyon tulajdonítva sok jelentőséget annak, hogy Felix mindeközben nem szállt le a lóról, és még akkor is rajta maradt, amikor Hyunjin Ravent is bevezette a helyére. Hyunjin azt hitte, hogy Felix csak álmos.

– Lix? – állt meg előtte várakozón, felpillantva a fiúra.

– Menj előre nyugodtan... – motyogta maga elé Felix, miközben gondolatait próbálta elterelni azzal, hogy Shiro nyakát simogatta.

Köszönöm, kislány... Fantasztikus voltál.

– Minden rendb... – A kérdése vége sosem látta meg a napvilágot, amint elkerekedett szemekkel a szőkéhez rohant, aki éppen próbálva leszállni a lóról konkrétan a földre zuhant. Összeesett. Némán káromkodott a fájdalomtól, már túl fáradt volt ahhoz, hogy hangot adjon a gondolatainak. – Felix! – Hyunjin egy pillanat alatt mellette termett, és amint meglátta a fiú átvérzett nadrágját, megfagyott benne a vér.

– Ne aggódj, nem olyan rossz, mint amilyennek látszik... A felületi vérzés általában mindig durvábbnak tűnik, mint amilyen súlyos. Nem mély a heg, még a húsomat sem érte. Azt jobban érezném... – Olyan gyorsan és annyira össze-vissza motyogott, hogy Hyunjin a felét is alig értette annak, amint mondott, de nem is nagyon tudott figyelni – éppen azzal volt elfoglalva, hogy úgy segítse fel a fiút a földről, hogy ne okozzon neki még több fájdalmat.

Hyunjin elmormogott magában néhány cifra káromkodást ahogyan kisegítette a szőkét az istállóból, és meg sem állt a saját kisházáig.
Nagyon mérges volt magára, hiszen az ő hibájából sérült meg a szeplős. És nagyon bűntudata volt. És nagyon utálta magát. És nagyon aggódott.