with you, it's different | hyunlix

hét

Az istállóban tartózkodó jószágok mind a helyükön voltak, kivéve egyet. Az istálló másik végén felszerelten álló Raven mégegyszer nyerített egyet, és ezt mintha valamiféle figyelmeztetésnek szánta volna. Felix nem értette miért ilyen hangos, nem értette miért van felnyergelve, és azt sem értette miért áll a hátsó kijáratnál, hiszen azt senki sem szokta használni.
De ahogy egy pillanattal később Felix meglátta, ahogy Hyunjin előjön a víztározó mögül és remegő kezekkel a hátsó ajtóhoz vezeti a lovat, majd ügyetlenül – és csak a második próbálkozásra – felszáll a jószágra, Felix megértette, hogy itt valami baj van. És amikor Hyunjin oldalra fordulva elindult az istálló kijárata felé és a szőke meglátta a fekete hajú könnyekbben úszó arcát, a szíve apróra zsugorodott.

Hyunjin egy pillanattal később már is eltűnt a szemei elől. Kilovagolt. A hátsó erdőbe, oda, ahol Felix még sosem járt.
És ez Felixet mégsem tudta érdekelni. Akkor nem, amikor látta, tudta, hogy Hyunjin nincs magánál. Hiszen miután felszállt a ló hátára konkrétan majdnem elvesztette az egyensúlyát, és a szőke ezt mind látta.
Így hát nem kellett sokat gondolkodnia, mielőtt úgy, ahogy volt, minden nélkül utána eredt.
Nem volt hülye, tudta, hogy milyen gyorsan tud futni egy ló, és azt is tudta, hogy a saját teste mekkora távot képes megtenni két lábon, de ez mégsem érdekelte. Remélte, hogy Hyunjin nem megy messzire, de őszintén szólva ott és akkor az sem érdekelte volna Felixet, ha egész nap kellett volna futnia. Csak futott, mert úgy érezte, ez a helyes. Segíteni akart Hyunjinnak, mert úgy érezte, ez a helyes. És a megérzései általában nem csaltak.

Miután szem elől vesztette a lovat és a lovast, inkább lepillantott a földre és az állat patanyomait kezdte el követni. Pont, mint ahogy a legelső napon is tette. Remélte, hogy a nyomok ezúttal is elvezetik őt a céljához. És így is lett.

Se telefon, se óra nem volt nála, így csak megközelítőleg gondolta, hogy negyed órája lehetett már úton; a tüdeje már jó ideje fájt, rosszul vette a levegőt, és őszintén szólva csak meg akart állni egy kicsit pihenni, de ekkor végre meghallott valamit. Sírást. És biztosan tudta, hogy ez Hyunjin hangja lesz. A feje hirtelen kitisztult és már eszébe sem jutott a szúró oldala, vagy a tény, miszerint a negyed órán keresztül való futás miatt alig tudta megemelni a lábait; elszántan indult meg a hang irányába, miközben a feje fáradhatatlanul pörgött. Próbálta kitalálni, hogy mit fog mondani először, hogy mit fog tenni; remélte, hogy Hyunjin nem fogja őt egyből elküldeni, mert akkor az azt jelentené, hogy a semmiért esett össze majdnem a futástól. Amikor viszont az egyik hatalmas törzsű fa mögül kipillantott, földbe gyökereztek a lábai.
Ha bármelyik másik alkalomkor talált volna rá erre a helyre, biztos, hogy elolvadt volna a látványtól, biztos, hogy percekig csak a csodaszép vadvirágokban gyönyörködött volna, vagy fák tövében elterülő aprócska – de annál szebb – tóban, vagy abban, ahogy Raven gyönyörű testtartással lehajol a víz tükréhez és inni kezd...
De abban a pillanatban minden csupán aprócska semmiségnek látszott, eltörpült amellett, amit Hyunjin látványa nyújtott.
A fekete hajú egy a tó partján lévő hatalmas fűzfának dőlve állt, miközben bal kezével a fatörzs kérgei közé vájt a körmeivel, jobb kezében pedig egy apró szikét tartott a kezében, amit annyira szorított, hogy az ujjai már teljesen elfehéredtek. Próbálta magába fojtani a kitörni készülő sírását, ahogy lefelé nézve lassan, remegő kezével közelebb tartotta a szikét a bal alkarjához, de a könnyei nem szűntek meg, sőt, csak felerősödtek, és Hyunjin érzékszervei teljesen eltompultak. Lelkiekben már felkészítette magát a már jól ismert fájdalomra, de ez most nem következett be. Helyette az rántotta vissza őt a valóságba, ahogy két kar hirtelen a teste köré fonódott, és habár a könnyek miatt mindent csak homályosan látott, a nyugalmat árasztó biztonságérzet szinte egyből rabul ejtette; nem is realizálta, hogy ki öleli őt abban a pillanatban, de nem ijedt meg, mert biztonságban érezte magát.
Szaggatottan fújta ki a levegőt, az egész teste remegett; alig hallotta azt, ahogy az őt ölelő valaki nyugtató szavakat, rövid mondatokat suttogott a fülébe, miközben óvatosan a remegő hátát simogatta.
Hyunjin nem ölelt vissza.
De ezt Felix el sem várta, akkor éppen túl sok minden kavargott az agyában, és nagyon ügyelt rá, hogy egy rossz mozdulatot se tegyen; nagyon félt attól, hogy Hyunjin esetleg kárt tehet saját magában.

Hosszú-hosszú percekig maradtak így, szinte mozdulatlanul; Felix nem mert megmozdulni, mert félt, Hogy Hyunjin bántani fogja magát, Hyunjin pedig nem mert megmozdulni, mert attól félt, hogy ez az egész csak egy álom, és ha hátra lép egy lépést az őt ölelő angyal kámforrá válik.
Amikor a szőke megbizonyosodott róla, hogy Hyunjin semmilyen hirtelen mozdulatot nem fog tenni, óvatosan – az ölelést egy percre sem megszakítva – bal kezével lenyúlt Hyunjin jobbjához, és szinte levegőt is elfelejtett venni, miközben lassan kivette a fiú kezéből a pengét. A szíve olyan erősen dobogott, mint még soha. Hyunjin nem ellenkezett. Nem is reagált semmit, amikor Felix oldalra sem pillantva maguk mellé hajította a fémtárgyat – jó messzire. Majd később magukkal viszi, de most nem akart ezzel foglalkozni.

Mikor eljutott a szőke tudatáig az, hogy Hyunjin mostmár biztonságban van, megkönnyebbülten sóhajtott egy aprót. A fekete hajú – mintha csak arra várt volna, hogy mindkét keze szabad legyen – ekkor gyengéden a szőke dereka köré fonta a karjait, hogy közelebb tudhassa magához a fiút, és Felix érezte, ahogy a szíve kihagyott egy ütemet, majd csak még hevesebben kezdett el verni.

– Le akarok ülni – suttogta törött hangon Hyunjin, könnyeivel már rég eláztatta Felix pulcsiját, de ez a szeplőst egyáltalán nem foglalkoztatta. Az idősebb hangja alig volt több egy tátogásnál, egy néma motyogásnál, Felix mégis meghallotta, majd aprót bólintva – az ölelést még mindig meg nem szakítva – lassan lekuporodott a fa tövébe, Hyunjint szorosan karjai között tartva. Csupán a helyzet adta így, és mégis: Felix a fatörzsnek támaszkodva foglalt helyet, Hyunjin pedig fátyolos – szinte már csukott – szemmel bújt hozzá közel, fejét a szőke mellkasára hajtotta, bal karjával a kisebb hasa fölött átkarolta őt és próbált minden mást kizárva csak az őt ölelő angyal szívverésére fókuszálni. Felixben bent rekedt a levegő, amikor rálátása nyílt Hyunjin karjára. Így, hogy a fekete hajú semmivel sem foglalkozva átkarolta a szőkét, Felix jól láthatta az összes apróbb és nagyobb, régebbi és újabb vágást. A friss vörös, és a már gyógyult fehér vonalak rendezetlenül, össze-vissza borították be a fiú karját, és Felix egyből arra gondolt, hogy erről a többiek vajon tudnak-e. Vajon Hyunjin kap-e megfelelő segítséget. Vajon van-e valaki, akinek tud erről beszélni. Úgy tűnt, hogy a válasz a legtöbb esetben nem. Vajon mióta tart ez? Mióta szenved így, egyedül, Hyunjin?