with you, it's different | hyunlix

huszonkettő

– Jézusom... – kapott ijedten a mellkasához a fekete hajú, amikor meglátta mozdulatlanul ülni a szőkét a kanapé szélén. – Miért nem alszol?

Hajnali kettő óra múlt.
Hyunjin éppen a konyhába tartott egy pohár vízért, és nagyon csendben akart maradni, nehogy felébressze a kanapén alvó fiút – mindketten egyetértettek abban, hogy jobb, ha még nem alszanak egy ágyban. Mindkettejüknek nagyon fontos az, ami köztük van, és nem akarják elhamarkodni a dolgokat.
Amikor viszont megpillantotta a félhomályban ücsörgő szeplőst, a szíve kihagyott egy ütemet.
Felix nem nagyon tudott aludni. Az este folyamán már nem volt alkalma megkérdezni az idősebbet arról, hogy mi miatt lovagolt ki a viharban – talán csak nem akarta elrontani a hangulatot, és nem akarta lehervasztani Hyunjin édes mosolyát –, és bárhogy próbálkozott, nem tudta ezen túltenni magát. Félt, hogy van még valami, ami veszélyt jelenthet Hyunjinra nézve, mert ha tényleg volt ilyen, akkor neki muszáj volt tudnia róla.
Úgy volt vele, hogy majd reggel valahogyan diszkréten rákérdez, de úgy látszik ez a terve megbukott.

– Csak gondolkoztam... Semmi érdekes – motyogta fejet rázva – bár nem volt benne biztos, hogy ezt az idősebb látta a sötétség miatt –, miközben helyezkedve újra magára húzta az időközben lerugdosott takarót és azon volt, hogy visszafeküdjön aludni – legalábbis elméletben.

Hyunjin fejéből hirtelen teljesen kiment az, hogy eleve miért is jött ki a szobájából, és most szinte gondolkodás nélkül vette az irányt a kihúzott kanapé felé.

– Leülhetek?

A szőke kissé feljebb ült a kanapén, a hátát nekidöntötte a kanapé kipárnázott háttámlájának, és feljebb húzta a lábait, hogy Hyunjin kényelmesebben leülhessen.
Néhány pillanatra csend telepedett rájuk. Hyunjin némán babrált a tenyereivel, Felix tudta, hogy gondolkodik valamin. Szóval türelmesen várt.

– Apa hívott délután – szólalt meg végre egy sóhaj után.

Szóval Hyunjin sem tudott továbblépni azon a telefonhíváson – gondolta magában Felix.
Akaratlanul is fészkelődni kezdett a kanapén, nem tudta, hogy hogyan kéne – hogy hogyan lenne szabad – reagálnia erre az információra. Azt már magától is kitalálta, hogy bármit is mondott neki az apja – vagy ő az apjának –, az nem lehetett pozitív, figyelembe véve a következményeket.

– Meg akartam kérni, hogy ne vitesse el Shirot. Elmondtam neki, hogy milyen hatással vagy rá, és hogy mennyire jól kezeli néhányunk közelségét. De hallani sem akart róla. Nem érdekelte. És nem tetszett neki az, ahogy rólad beszéltem... Vagy nem is tudom...

A fiú fojtott hangját hallva Felix szomorúan harapta be a szája szélét. Remélte, hogy minden majd egy kicsit könnyebben megy nekik idővel, de úgy látszik ez nem lesz könnyű procedúra

– Sajnálom, amiért ilyen az apukád...

– Semmi baj – rázta meg a fejét Hyunjin –, semmi extra; csak egy tipikus homofób szülő, akit nem mellesleg csak a pénz érdekel. Manapság szinte minden második felnőtt ilyen.

– Megoldjuk – mászott közelebb a kanapé szélén ülőhöz, hogy rátehesse a kezét az idősebb vállára. – Majd holnap kiderítjük annak a cégnek a telefonszámát, és lemondjuk a szállítást mi magunk. Vagy újra felhívjuk az apukádat. Vagy megkérünk valakit, hogy beszéljen vele... Mondjuk Chant, vagy...

A hirtelen jött horkantás belérekesztette a szót.
Hyunjin erre egyből rendezte a vonásait, nem akarta, hogy Felix azt higgye, miatta volt ilyen reakciója.

– Ne haragudj, de az apám és Chan olyanok, mint a tűz és víz... Sosem beszélnek egymással, és ha mégis, az is mindig durva veszekedésbe torkollik. Nem tudom, hogy a felsoroltak közül bármelyik működhet-e...