with you, it's different | hyunlix

tizenhat

Felix kérdőn vonta össze a szemöldökét a karácsonyi zenére, ami az étkezőből szólt. Hiába volt nyár kellős közepe, Changbin szerint az esős idő téli hangulatot nyújtott. És ha karácsony van, minden jó – talán ezért is telt ilyen jól – szinte tökéletesen – a késői ebéd.
Igazából már bőven délután volt, de amikor közösen főztek, mindig elhúzódott az étel elkészítése. Attól még megérte – jól érezték magukat.
Mindenki jól szórakozott, és Hyunjin is egyre többet mosolygott, ami megmelengette a szeplős szívét. Képtelen volt nem arra gondolni, hogy mi lenne – vagy milyen lesz –, ha most tényleg karácsony lenne. Elképzelte maga előtt Hyunjint, ahogy mosolyogva bontogatja az ajándékokat, miközben mindketten az általuk feldíszített karácsonyfa alatt ülnek. A közös karácsonyozás gondolatára nagyot dobbant a szíve, félő volt, hogy még a mellette ülő sokat emlegetett fiú is meghallotta.
Persze, nem akart ennyire előre gondolni. Nagyon jól érezte magát az idősebbel, jobban, mint az elmúlt évek alatt bárki mással, de nem tudott nem arra gondolni, hogy mi van, ha ez csak időleges. Nem akarta, hogy az, ami köztük van bármikor is megszakadjon, de nem tudta kiverni a fejéből azt, hogy talán Hyunjinnak ez nem ér meg ennyit. Talán neki csak kell valaki, akire támaszkodhat. Talán szereti megölelni Felixet, de attól még másokat is. Talán szeret csókolózni Felixszel, de attól még másokkal is. Talán sosem akarna Felixre barátnál többként tekinteni. Talán...

– Táncolunk?

A szőke hatalmasakat pislogva rázódott vissza a való világba. Gondolatai közül nem más, mint Hyunjin rántotta ki, aki most apró mosollyal az arcán nyújtotta felé a tenyerét.
Felix meglepődve pillantott körbe; a szobában már rég nem karácsonyi zene szólt, de ez nem jelentette azt, hogy az, amit most hallgatnak, bármivel is megmagyarázhatóbb. Két pár lassúzott a szoba közepén, Changbin vigyorogva kamerázta őket, Chan pedig neki állt mosogatni.

– Biztos?

Nem tehetett róla, a kérdés magától bukott ki belőle. Valamiért nehéz volt felfognia – vagy elhinnie –, hogy Hyunjin lassúzni akart vele az összes barátjuk előtt.

De az említett csak kedvesen elmosolyodott a – számára – bugyuta kérdésen, és bólintott egyet.
Felix örökké képes lett volna nézni a fekete hajú mosolyát.
Hevesen dobogó szívvel végre ő is elmosolyodott, és saját tenyerét Hyunjinéba téve hagyta, hogy az idősebb a "táncparkettre" irányítsa őt. Ahogy az ott táncoló Jisung vigyorogva rákacsintott, érezte, ahogy az egész arca elvörösödik, és szinte biztos volt benne, hogy Hyunjin hallja a szívverését.

Az idősebb ugyanilyan figyelmes mosollyal az arcán vezette kezeit a szőke derekára – ezzel egyetemben közelebb is húzva őt magához –, aki erre egy röpke pillanatra elfelejtett levegőt venni.

– Ez így oké? – súgta a szőkének olyan lágy hangon, hogy Felix szinte beleolvadt a karjaiba.

Mosolyogva bólintott, majd kezeit körülfonta az idősebb nyaka körül, és hagyta, ahogy a mellkasuk összeérjen. Közel voltak egymáshoz, nagyon közel – de ennél már közelebb is voltak, ez nem volt újdonság számukra. Az újdonság csak a körülöttük legyeskedő barátaik voltak, akikről Felix most próbált nem tudomást venni.
Képtelen volt a szemkontaktus fenntartására, ezért szemeit lehunyva a fiú mellkasára hajtotta a fejét – talán amiatt, ahogy Hyunjin rápillantott. Talán azért, mert zavarban volt. Talán azért, mert jól az emlékezetébe akarta vésni ezt a pár percet. Talán azért, mert Hyunjin szívverése megnyugtatta. Vagy talán azért, mert attól tartott, hogy meg akarná csókolni Hyunjint, amit félt megtenni mindenki előtt. A többiek nem tudják, hogy mi van köztük – ő maga sem tudja –, és fogalma sem volt, hogy mit válaszolna, ha valamelyikük utána megkérdezné ezt tőle.