with you, it's different | hyunlix

tizenkilenc

Felix még sosem járt Hyunjin házában – valahogy sosem voltak olyan szituációban, hogy ide kellett volna jönniük – A szőke ezt nem tudta, de az idősebb nem szerette, ha emberek vannak nála.
A kisház nem csak kívülről tűnt kicsinek: összesen három szobából állt, és egy valamennyire tágasnak mondható térből, ahol a nappali, az étkezőasztal és a konyha együttesen foglalt helyet.

Felix még sosem járt itt, most mégsem volt kedve csodálkozva körbenézni az amúgy gyönyörűen berendezett lakásban.
Hyunjin szó nélkül kísérte be őt a fürdőszobába, ahol tehetetlenül leültette őt a földre, miközben mellé kuporodva azt kérdezgette a fáradt szőkétől, hogy mikor és hol sérült meg.

– Csak megkarcolt egy ág, semmi extra – döntötte fejét a falnak a szőke, és igazából tényleg nem hazudott. Voltak már sokkal nagyobb sérülései is, ez azokhoz képest semmiség volt. A fájdalma már rég átváltozott kellemetlenségérzetté, de összességében csak fáradt volt. Tényleg csak fáradt volt. – A lovak még mindig csuromvizesek, vissza kéne men...

– Lix, ez nagyobb, mint egy karcolás. A lovak miatt pedig ne aggódj, Chan majd mindent elintéz – ellenkezett Hyunjin, és amikor a szőke csak lehunyt szemekkel hümmögött egyet, az idősebb sóhajtva felkelt mellőle. – Le tudsz zuhanyozni? Jó lenne kitisztítani a sebet a biztonság kedvéért. Ha be kell kötni a lábad, arra itt vannak a szekrényben az elsősegélyi kellékek. És... segítek, ha kell, oké?

Felix erre kinyitva a szemeit felpillantott az őt néző fiúra. Hálásan elmosolyodott, majd bólintva felkelt a padlóról.

– Itt van tiszta törülköző, használhatsz mindent, amit találsz – nyitotta ki a szekrényajtót az idősebb, kivéve onnan egy pamut törülközőt. – És mindjárt hozok tiszta ruhát, ne ebbe öltözz vissza.

– Köszönöm, Hyunjin. Tényleg – pillantott fel mosolyogva, de komolysággal a tekintetében Felix.

És Hyunjin visszamosolygott. De ez most más volt.
Mondani akart még valamit, tenni akart még valamit, mégsem mozdult. Szó nélkül kiment az ajtón.

Valami más volt. Mindketten érezték.
Felix félt. A késői ebéd alatti gondolatai újra előtörtek, és hiába állt a forró zuhany alatt, úgy érezte, hogy az izmai nem tudnak ellazulni. Ő maga nem tudott ellazulni.
Mostmár vége van, nem? De akkor miért érzi magát ilyen furán? Miért feszeng még mindig? A vihar miatt van? A történtek miatt? Vagy ez az érzés már korábban is itt volt? Vajon Hyunjin is érzi? Vajon minden rendben lesz?

Miközben a – nem olyan – frissítő zuhanyzás után bekötötte a hegét – igen, lett a lábán egy heg, de semmi olyan, ami korlátozná őt bármiben is –, gondolatban még mindig teljesen máshol járt.
És hiába végzett mindennel, félt kimenni az ajtón.
Félt szembenézni Hyunjinnal. Hogy miért? Fogalma sem volt. Szinte biztosan érezte, hogy egy fokkal komolyabb beszélgetés áll előttük, és nem tudta, hogy mennyire menne ez most neki. Félt, nagyon félt, hogy elveszítheti az idősebbet.

– Yongbok? – hallott meg hirtelen két halk kopogást az ajtó másik oldaláról. – Minden oké?

Az idősebb biztos furcsállhatta, hogy egy ideje már nem hallatszódik a víz folyása.
Felix nagyot sóhajtott, és próbált olyan magabiztosan kilépni a fürdőszobából, ahogy csak lehetett.
De nehéz volt. Főleg úgy, hogy egy ugyanolyan tekintetű Hyunjin fogadta, mint amilyennek saját magát képzelte el abban a pillanatban.
Szóval Hyunjin is érezte. Bármi is volt ez, mindketten érezték. És muszáj volt beszélniük róla.

– Beszéljünk, oké?

Felix idegesen beharapta az alsó ajkát, miközben lassan bólintott egyet, és némán a nappaliban lévő kanapéhoz indultak.
A szőke idegesen tördelte a kezét, miközben várta, hogy Hyunjin beszélni kezdjen. Mert ő maga nem tudta, mivel kezdhetné.

– Hogy van a lábad?

A kérdés a semmiből jött, és Felixet annyira hirtelen érte, hogy tudtán kívül is kifújta az addig stresszesen benntartott levegőjét. Hyunjin is feszengett, a kérdés is halkabbnak hatott, mint kellett volna. De muszáj volt lenyugodniuk. És az idősebb még mindig aggódott.
Oké, ez még nem annyira nehéz téma.

– Ő... bekötöttem. De csak a biztonság kedvéért. Amúgy semmi baja, nem akadályoz semmiben.

– Akkor jó... De ha bármi komolyabb lesz, akkor szólj. Kérlek, vigyázz magadra, oké?

A szőke késztetést érzett újabb könnyek szabadjára engedésére. Hyunjin mellette volt, olyan közel, és mégis olyan távol. És Felixet mardosta a bűntudat. Jobban kellett volna figyelnie. Mindenre.

– Sajnálom, úgy sajnálom... – suttogta maga elé könnyes szemekkel, mire Hyunjin végre felkapta a fejét. – Az én hibámból ágaskodott fel Shiro, és-és nem kapaszkodtam eléggé szorosan, és nem figyeltem eléggé, és veszélybe sodortalak, és...

– Ne, ne, nem, Lix! Yongbok, ne mondj ilyeneket, kérlek! – Gondolkodás nélkül nyúlt volna a kisebb ökölbeszorított kezeiért, de az utolsó pillanatban lefagyott, és nem mert hozzáérni. Ez új volt. – Te sem tudod teljesen az irányításod alá vonni a lovakat, hiszen ők éppolyan élőlények, mint mi. Nem lehet őket mindig irányítani, saját akaratuk van. És nem a te hibád, hogy megugrott, hiszen nem is volt semmi előjele! R-ráadásul, csak azért viselkedett így, mert megtalálta Ravent, ezt mindketten tudjuk. – Megtört hanggal próbálta győzködni Felixet, aki látszólag mindenért felelősnek érezte magát. – Én sajnálom, amiért ennyire kiakadtam ezen... Nem kellett volna ennyire megijesszelek, sajná...

– Nem! Hyunjin, kérlek, ne kérj ezért bocsánatot, én sajnálom, hogy át kellett esned ezen...

– De hiszen miattad úsztuk meg esés nélkül... – A halk mondatra Felix végre felpillantott, és a beszélgetés kezdete óta először Hyunjinra nézett. A fekete hajú is ekkor fordult a kisebb felé, a tekintetéből ezernyi érzelem volt kiolvasható, de a legerősebb talán a hála volt. – Hidd el, ha egyedül lettem volna ott, biztosan leestem volna.

– Ne mondd ezt, hiszen profi vagy...

– De nem ilyen helyzetekben...

Felixet egyből elfogta a bűntudat, és gyorsan lehajtotta a fejét. Haza kellett volna mennie. Nem volt itt semmi keresnivalója. Úgy érezte, minden rossz akkor kezdődött, amikor ő megjelent itt. Vajon jó vagy rossz hatással van az idősebbre? Vajon szabad neki itt lennie, mellette?

– Jól vagy, Hyunjin? – pillantott rá ismét, és őszinte válaszra várt.

Az idősebb szomorúan elmosolyodott. Ki ő, hogy hazudjon a szőkének? Pont neki? Megrázta a fejét.
Mielőtt viszont a mellette ülő reagálhatott volna, kinyújtotta a tenyerét kettejük közé. Felix könnyes tekintettel pillantott le rá.

– De ha velem vagy, úgy érzem, esélyem van arra, hogy jobban legyek. Ugye tudod, hogy két év alatt senkinek sem beszéltem annyit anyáról, mint neked? Te vagy az egyetlen, akinek sikerült rávennie engem a pszichológus megfontolására. Te vagy az egyetlen, akit kérdés nélkül beengedtem ebbe a házba... Tudod, anya sokat volt itt régen. Azóta utálom, ha valaki idejön. De szeretném, ha te itt lennél. Veled minden annyival könnyebb, Lix... – A szőke erre szipogva apró mosolyra húzta a száját, és végre összekulcsolta a kezüket. Hyunjin gondolkozás nélkül tette rá a szőke kézfejére a másik kezét is, ezzel két oldalról közrefogva a szeplősét. A kisebb testében forróság áradt szét. – Nem tudom, hogy hogy csinálod, de kérlek, ne hagyd abba... Szükségem van rád. És n-nem tudom, feltűnt-e, de önző ember vagyok.

Felix halkan felnevetett és megrázta a fejét, majd végre közelebb csúszott a szintén könnyáztatta tekintetű – mostmár mosolygó – fiúhoz.
Hyunjin – mintha erre lett volna beprogramozva – szinte magától karolta át a szőkét, és addig húzta közelebb és közelebb, amíg Felix el nem tudta rejteni az arcát a nyakában. Érezte, ahogy a könnyek benedvesítik a bőrét, de nem foglalkozott vele. Sőt, valamilyen szinten megnyugtató hatással voltak rá.

Ez most mind más volt.
Olyan ismerős, mégis teljesen új.
Késő volt. A lakás majdnem teljesen csendes volt. Csak a kint zuhogó esőt lehetett hallani, és két fiatal halk zokogását, akik egymás karjai között kerestek – és találtak – biztonságot.