𝐕𝐄𝐒𝐏𝐄𝐑𝐓𝐈𝐍𝐄 𝐈.

02.

2023. október 02.

Ismeretlen érzés nem a saját ágyamban felébredni.

Teljesen más az ágynemű érintése, a szoba levegője, az ablakon beszűrődő fény és az ablak előtt lévő fán csicsergő madár sem a megszokott. Azt nem tudom, pontosan milyen fajta, mert egyelőre csak a csodálatos énekét hallgatom, de abban sem vagyok biztos, hogy az itteni élőlények megtalálhatóak ott, ahonnan én jöttem.

Egy kisebb nyújtózkodás után átsétálok a picike fürdőszobába. Hálát adok az égieknek, amiért a víz be van vezetve, mert szerintem jogosan feltételeztem korábban az ellenkezőjét – elég csak a viseletre gondolnom.

Amint végzek a reggeli rutinommal – legalábbis ami megmaradt belőle –, a tegnap megbeszéltek szerint kétszer meghúzom a falra szerelt csengőt, így nem telik el két perc, természetesen kopogást követően Anette lép be a szobámba a szokásos mosolyával.

– Hogy aludt, kisasszony? – kérdezi azonnal.

– Köszönöm, jól – válaszolom egy bólintás kíséretében. – A szüleim fenn vannak már?

– Igen, nemrég keltek fel. Amint ön is felöltözik, tálalom a reggelit – feleli, miközben én már magamtól veszem fel a legalsó réteget magamra, hogy megkaphassam a nem annyira hőn áhított következő ruhadarabot.

Egy egyszerű oké után hátat fordítok az asszonynak, aki így hátul megszorítja a fűzőt, de szerencsére nem annyira, hogy ne kapjak levegőt. Továbbra sem mondanám kényelmesnek, ám nem is annyira borzasztó – inkább csak elviselhető. Gyanítom, nem úgy készült, mint amit az emberi nők hordtak annak idején. Lehet, hogy tényleg megszokom idővel.

Egymás után kerülnek rám a rétegek, míg végül egy, a tegnapival ellentétben picit sötétebb színű díszes egyberuha, viszont a fekete masni ugyanúgy kötelező tartozék.

Egy gyors hajfonást követően – mint közben megtudtam, ez is a társadalmi hovatartozást hivatott jelezni, mivel minél több fonás van egy nő hajában, annál tehetősebb – teljes mértékben készen állok a mai napra. Nos, a ruha tekintetében főleg.

Fantommal a lábam mellett sétálok be az ebédlőbe, amit egy boltív választ el a konyhától. A szüleim már az asztalnál ülnek, így csatlakozom hozzájuk.

– Hogy telt az éjszakád, Lyssa? – tudakolja az anyám, miközben Anette lepakolja a reggelit elénk. Fogalmam sincs, mi az, de jól néz ki. Valami olyan, mint a tojás, ám határozottan nem olyan az illata.

– A helyzethez képest jól – válaszolom. – Nektek?

– Én régen aludtam ilyen jót – szólal meg az apám mosolyogva. – Én személy szerint örülök, hogy vissza kellett jönnünk, mert mégiscsak ez az igazi otthonunk. Na nem szó szerint, de egyszer azt is megmutathatjuk majd neked, hogy hol éltünk huszonnégy évvel ezelőtt. Már feltéve, ha nem lett azóta a földdel egyenlő a ház.

Anette ezt hallva felhúzza a szemöldökét és rögvest közbeszól, én meg megkóstolom a reggelit. Ez valami mennyei, én mondom.

– Uram, csak nem hiszi, hogy Ő megengedte volna? – És kezdődik. Utalgatás arra a nőre, aki megmentette az anyámat és engem annak idején, de gőzünk sincs, kicsoda valójában a titokzatos idegen. – Neki köszönhetik ezt a csodás házat is, az összes ruhát és a tegnapi utazást, természetesen. Történetesen tudom, hogy az egykori otthonuk tökéletesen megfelelő állapotban van, mivel néhány napja személyesen szedtem rendbe kicsit.

– Ezesetben örülök – bólint az apám. – Semmi kétségem afelől, hogy remek munkát végzett.

– Köszönöm, uram! – pirul el az asszony. – Igazán megtisztel.