𝐕𝐄𝐒𝐏𝐄𝐑𝐓𝐈𝐍𝐄 𝐈.

14.

2023. október 14.

Amikor kinyitom a szemeimet, sötét van kinn, és bent is mindösszesen a kandallóban pattogó tűz ad némi fényt. Szerencsére ennyi elég, hogy kivehessem a falon lévő óra számlapját, ami hajnali fél négyet mutat. Felülök óvatosan, nehogy felébresszem Fantomot, aztán megdörzsölöm a szememet.

Mi a fenéért nem tudok tovább aludni?

Korábban sosem ébredtem fel az éjszaka közepén, legalábbis nem emlékszem rá, hogy előfordult volna. Most mintha valami láthatatlan erő húzna maga felé, és hiába küzdök ellene, nem úgy tűnik, mintha sikerülne. Főleg azután, hogy észreveszem a combjaim közötti nedvességet.

Nem tudom, mit álmodtam, de van egy tippem, ha őszinte akarok lenni. Az egész testem lángol, szüksége van a férfi érintésére, szóval ezért vagyok annyira nedves, mert most biztosan nem ért el a nagy O álmomban. Abban az esetben nem lenne ilyen kielégületlen az egész lényem.

A világért sem akarom felébreszteni Coltont, de látnom kell, hogy ő vajon fenn van-e, és ha igen, hajlandó-e segíteni rajtam. Attól félek, hogy ha a kérdéseimre nem lesz a válasz, akkor kénytelen leszek gondoskodni saját magamról, hiába az közel sem fog elégnek bizonyulni.

Lassan kibújok az ágyból, magamra terítem az egyik plédet, de nem bajlódok mással. Mezítláb osonok el az ajtóig, óvatosan kinyitom, vetek egy utolsó pillantást a macskámra, majd bezárom magam után. A karjaimat keresztbe fonom a mellkasom előtt, aztán reménykedek, hogy senkivel sem fogok találkozni, mert elég nehéz lenne megmagyarázni, hogy mi a fenét csinálok éjnek évadán a folyosón, egy szál semmiben, nem mellesleg a király szobája felé tartva.

A lélegzetemet visszatartva teszem meg azt a pár métert, majd megállok a tölgyfa ajtó előtt. Majdnem kopogásra emelem a kezemet, de azzal biztos, hogy felhívnám magamra a figyelmet, ezért a fogaimat összeszorítva lenyomom a kilincset. Átlépem a küszöböt, és csak akkor jut eszembe, hogy a folyosón akadt néhány olajlámpás, ezért nem okozott gondot a látás, de hirtelen már az orromig sem látok a szoba első részében, ami Colton irodájaként funkcionál. Imádkozok, hogy semmit se borítsak fel, de az ajtó visszazárása és pár lépés után belém hasít a felismerés.

Lyssa, hiszen te látsz a sötétben, csak hagyd, hogy az érzékeid átvegyék az irányítást!

Pontosan ezt teszem. Végre merek levegőt venni, aztán szépen lassan kirajzolódnak előttem a helyiség berendezései. Le sem lehetne vakarni az arcomról a vigyort, mert még magam sem hiszem el, hogy ez nem csak mese, hanem a valóság.

Most már némileg biztosabb lépésekkel megközelítem a tényleges hálószobához tartozó ajtót, aztán kinyitom, de ami ott vár rám, arra nem számítok.

A szívdobogásom felköltözik a torkomba, amint látom, ahogy Colton az ágyban fekszik és...

Hiszen azt sem tudom, hogyan magyarázzam meg.

Olyan az egész szoba, mintha életre kelt árnyak lepték volna el. Mozognak nesztelenül, alaktalanok, viszont rettentően félelmetesek. Egész testemben le vagyok dermedve, ám ekkor a férfi a jobb karját egy kicsit felemeli és ahogy mozgatja az ujjait, mintha megérintené az árnyakat.

Itt veszítem el a lélekjelenlétemet.

Gyorsan meg akarok fordulni, hogy kijuthassak, de hibát követek el. Véletlenül lecsúszik a kezem a kilincsről.

– Allie? – Colton hangja átvág az árnyak között, miközben hihetetlen gyorsasággal felül. Alig látok valamit, szinte csak a teste körvonalát, így csak sejtem, hogy a felsőteste mezítelen.