𝐕𝐄𝐒𝐏𝐄𝐑𝐓𝐈𝐍𝐄 𝐈.

24.

2023. október 24.

Szar érzés, ha nem tudsz aludni.

A szervezeted igényli az alvást, mert vheetrael vagy sem, mi is ugyanúgy akkor tudjuk a legjobban kipihenni magunkat, ha alszunk legalább hét órahosszát naponta. Nekem személy szerint általában a nyolc szokott működni, de ez részletkérdés, azt hiszem.

Végül úgyis mindegy, mivel annak ellenére, hogy eddig Colton töltötte ébren az éjszakáit, most mégis ő az, aki már-már horkol, annyira mélyen alszik, míg én a plafont bámulom és nézem a sarokba visszahúzódott árnyakat.

Eddig nem adódott lehetőségem tesztelni az elméletemet, de úgy látszik, most itt az ideje ennek is.

Kinyújtom a kezemet, majd egy lassú magam felé integető mozdulatot teszek. Telnek a másodpercek, azt hiszem, semmi sem fog történni, amikor az egyik árny óvatosan megmozdul. A fekete sötétséghalmaz egyre közelebb jön hozzám, aztán megérint. Alaktalan felhő, mégis olyan érzés, mintha lennének ujjai, amikkel a bőrömet simogatja.

Már láttam eleget ahhoz, hogy ne féljek az árnyaktól, annak ellenére, hogy gyakorlatilag megszállták Magnus Dixont, valamit tettek az agyával, hogy ne akarjon többet fogdosni és még ki tudja, mi más járt a fejében, ezen felül láttam őket tegnap éjszaka, amint mintha játszottak volna a macskámmal.

Fantom eleve nem átlagos jószág, viszont látni, hogy kergetőzik az árnyakkal, még számomra is megdöbbentő volt.

Ezért nincs bennem egy cseppnyi félelem sem, hiszen mind az árnyak, mind a famulusom engem védtek, akárhányszor támadásba lendültek. Nem mondom, hogy helyesek a módszereik, ám nem igazán tudom, milyen más módokon tudnának érvényesülni.

– Hihetetlen, hogy ezt teszem – suttogom magam előtt –, de köszönöm nektek, amiért a védelmemre keltetek.

Majdnem felülök az ágyban, amikor a többi árny is elém kúszik, majd tesznek a levegőben egy érdekes mozdulatot, már ha nevezhetem így, amit csinálnak, aztán eggyé válnak és az ablak előtt lebegnek tovább.

Nem szükségesek a szavak.

Gyakorlatilag most tettek ígéretet arra, hogy a jövőben is állnak szolgálatomra.

Annak ellenére, hogy hivatalosan is szövetségre lépek Colton árnyaival, képtelen vagyok lecsukni a szemeimet, hogy kicsit még aludjak, mert a távolból már látszanak a felkelő nap első sugarai, ami azt jelenti, hogy pár órám marad az ébredésig, mert aztán ideje lenne dolgozni is kicsit.

Őszintén bevallom, nem sok időt töltöttem mostanság az irodámban, pedig elvileg november első hetében azért kapnám a fizetésemet, nem a láblógatásért. Mentségemre szóljon, a feje tetejére állt a világ az utóbbi időkben, mellesleg a bál jövője kétséges, mégis az lenne a legjobb, ha mindent elintéznék, mert maximum lefújjuk az egészet, de legalább nem mondhatjuk, hogy valami nem állt volna rendelkezésünkre.

A próbálkozásaim esélytelennek bizonyulnak, ezért óvatosan kimászok az ágyból és lábujjhegyen a fürdőszobába topogok. Elég egyetlen pillantást vetnem a tükörképemre, hogy lássam, az arcomra van írva a tény, miszerint nem aludtam, vagy nagyon keveset.

Igyekszem minél halkabban elvégezni a reggeli teendőimet, utána felveszem a lovaglóruhát, amit viseltem már korábban, majd ránézek a férfire.

A hasán fekve alszik, a meztelen hátizmai feszülnek, ahogy megmozdítja a karját egy jobb pozíció érdekében, de nem ébred fel, hála az égieknek. Még pár másodpercet rászánok, hogy az emlékezetembe véssem a fekete dús tincseket, a tökéletesen ívelt állát és a rózsaszín ajkakat, amelyek olyan odaadással képesen kényeztetni a testem minden pontján, mint még senki más ezelőtt.