𝐕𝐄𝐒𝐏𝐄𝐑𝐓𝐈𝐍𝐄 𝐈.

25.

2023. október 25.

Pontosan ahogy gondoltam, a szüleim kocsija ugyanott áll, ahol a hónap első napján leparkoltunk vele. Már csak az a fontos, hogy legyen benne elég üzemanyag, különben nem jutok messze, nemhogy az albérletig.

Való igaz, átöltözhettem volna a vonatúton, de annyira lefoglaltak a gondolataim, hogy mire észbe kaptam, már meg is érkeztünk, így most kénytelen leszek vardalossi viseletben volán mögé ülni.

A kocsi nincs lezárva, mellesleg ott fityeg a slusszkulcs a gyújtásban, ezért csak annyi a dolgom, hogy a bőröndömet berakom az anyósülésre, aztán Fantomot a hátsó ülésre engedem, hiszen nem akarom magunkra vonni a figyelmet, márpedig egy fekete párducra emlékeztető nagyra nőtt macska éppen ezt a hatást érné el.

– Ott maradsz, lapulsz, ha nem akarod, hogy valami állatkertbe vigyenek! – parancsolok rá hátra fordulva, de a famulus csak mereszti rám a szemeit.

Tudom, hogy ha veszélyt érzékelne, Vardalossia vagy az Egyesült Államok, ő akkor is foggal-karommal harcolna azellen, aki kárt okozhatna bennem. Éppen ezért kell minél előbb eljutnunk a célállomásig, ahol végre majd kifújhatom magamat és átöltözhetek, annál jobb mindenkinek.

Beállítom az ülést, mert apunak teljesen hátra volt tolva, de így meg én nem érem el a pedálokat. Amikor elfordítom a kulcsot és felbőg a motor, nagy kő esik le a szívemről. Veszek egy pillantást az üzemanyagjelző ikonra, ami azt mutatja, hogy több mint félig van a tartály.

Remek, nem fog kifogyni egy ideig.

Majdnem elfelejtem, de végül eszembe jut, hogy a telefonomat fel kéne töltenem, hogy megtudjam, miről maradtam le, ki keresett az elmúlt időszakban, ezért kihalászom a táskám aljáról, majd az USB-kábelt rádugom és töltődni kezd.

Nem sok ideje vagyunk úton, amikor a szokásos New York-i forgalom üdvözöl, azaz hétköznap reggel van, mindenki munkába vagy iskolába siet, magyarán egy örökkévalóságig tart, mire egyik lámpától a másikig eljutunk.

Ha nem lett volna a költözés, most bekapcsolnám a rádiót a kocsiban, de be kell vallanom, kicsit zavarja a fejemet ez a hirtelen sok zaj. Páran a dudát nyomják, mintha azzal megszűnne a torlódás, míg mások a lehúzott ablakból káromkodnak, de vannak azok, mint én, akik nem adnak hangot a bosszankodásuknak.

Pedig ahogy telnek a percek és alig haladunk pár métert, kezd bennem is gyűlni a feszültség, na meg a megbánás, hogy miért nem inkább az ugyan hosszabb távú, de kevesebb forgalommal bíró kerülőutat választottam. Viszont már nincs mit tenni, csak kivárni a sorunkat. Inkább bekapcsolom a mobilt, ami számtalan nemfogadott hívást és üzenetet jelez, az emailekről nem is beszélve.

Csak van a dugónak is haszna.

Különben is, mentem volna metróval?

Azzal aztán az összes nem kívánt figyelmet megkaptuk volna Fantommal, és ismerve a jószágot, darabokra szedett volna pár embert az út során csak azért, mert csúnyán néztek rám. Olyan tömeghisztériát okoztunk volna, hogy az az évszázad botrányának címét is megkaphatta volna.

Fogalmam sincs, mennyi ideig dekkolunk a dugóban, amikor végre valahára már lehet normális tempóban haladni, és amint lehetőségem engedi, átsorolok a másik sávba, hogy le tudjak kanyarodni, elhagyva a tömött belvárost. Még szerencse, hogy az albérlet nem a város közepén van, hanem egy csendesebb környéken, különben tényleg nem jutnék el oda, maximum jövő ilyenkor.

A szívem hevesebben kezd el dobogni, amikor sorban tűnnek fel is ismerős tereptárgyak és épületek, amik mellett naponta elhaladtam, ha az egyetemre mentem. Sokat nézegettem az utcákat alkotó házakat és üzleteket, na meg a felhőkarcolókat a buszból, míg a fülhallgatómból szólt a zene, ha egyedül kellett órára mennem.