𝐕𝐄𝐒𝐏𝐄𝐑𝐓𝐈𝐍𝐄 𝐈.

05.

2023. október 05.

Sosem voltam még ilyen izgatott, mint most. Na jó, talán az egyetem első napján, de az akkor sem ilyen izgatottság volt. Még a kint szinte szakadó eső sem tudja elrontani a kedvemet, pedig egyáltalán nem kecsegtető az időjárás, főleg, ha arra gondolok, hogy a csapadékkal együtt a hőmérséklet is lecsökkent és szükségünk lesz a vastagabb kabátokra, ha nem akarunk megfázni. Bár, ha jobban belegondolok, sosem voltam még megfázva, vagy úgy egyáltalán beteg. Párszor végig néztem, ahogy Rachel az ágyban fekszik egy halom használt zsebkendővel körülvéve, kézben forró teát tartalmazó bögrével, és megállás nélkül hapcizik. Még egyszer a hangja is elment.

Ezzel szemben én olyan voltam végig, mint akin nem fog a betegség. Ugyan erről nem beszéltünk, de gyanítom, ez annak köszönhető, ami vagyok.

Most kivételesen nem a Converse-cipőmet veszem fel, hanem az egyik bakancsomat, mivel áll a víz az utcán, és semmi kedvem egész nap az átázott lábbeliben lenni. Míg magamra veszem a kabátot, addig az anyám előkeresi az előszobában lévő szekrényből az esernyőt. Amint minden szükséges a rendelkezésünkre áll az induláshoz, gyors búcsút veszünk aputól, majd elhagyjuk a házat, újfent Fantom nélkül, aki megint inkább az alvást választotta helyettem. Na mindegy, ő tudja.

Mivel én lépem át elsőnek a küszöböt, így az én szemeim kerekednek ki elsőnek, anyué csak utánam.

– Ezek szerint sikerült kézbesíteni a leveledet – jegyzem meg pár másodperccel később. – Azért merem remélni, hogy ezt nem te kérted – mutatok a kerítésen kívül várakozó királyi címerrel díszített hintóra és az elé befogott két pej lóra.

– Én csak a döntésedről tájékoztattam Beth-t, esküszöm – tartja fel a kezeit az anyám védekezésképpen. – Habár gondolhattam volna, hogy kissé túllő a célon. Mindig is híres volt arról, hogy mindent túlzásba visz. Jó, egye fene! – legyint egyet. – Legalább nem fogunk megázni.

A hajtó a helyén marad, míg a korábban mellette ülő férfi elénk siet, kinyitja előttünk az ajtót, besegít mindkettőnket, majd becsukja az ajtót. Pár másodperc múlva elindul velünk a hintó. Az út viszonylag csendben telik, illetve egyre közeledve a palotához az anyám próbálja megnyugtatni az idegeimet, miszerint nem lesz semmi baj, ügyes leszek és higgyem el, nemsokára nevetve fogok visszaemlékezni arra, hogy mennyire ideges voltam, holott nem kellett volna, mert minden rendben volt. Azaz lesz.

Végül egyetértek vele, de ez nem állít meg abban, hogy tovább piszkáljam a szoknyámat feszültséglevezetés gyanánt.

Amint megérkezünk, gombóc formálódik a gyomromban, ráadásul minden egyes lépéssel egyre nagyobbra nő. Úgy kémlelem az ablakokat, mintha Colton ott állnak valamelyik mögött és engem várna. Lehet, hogy tényleg így van. Egyáltalán tudja, hogy elvállaltam a munkát? Nyilván Lyssa, mivel ő a munkaadód – ő a Király.

A gondolataimból Beth örömteli hangja szakít ki, amint felénk igyekszik, kezében egy esernyővel. Azonnal az ölelésébe zár mindkettőnket, ahogy megáll előttünk, majd a kezével integetve invitál minket maga után. A befelé vezető szakaszon legalább ötször elmondja, hogy mennyire örül a döntésemnek, meg hogy életem egyik legjobb döntését hoztam meg ezzel, én meg mosolyogva bólogatok, próbálva nem mutatni, hogy valójában majdnem összecsinálom magamat, annyira félek. Csakhogy a félelmem még jobban erősödik, amikor rájövök, hogy a nő bizonyára érzi rajtam, hiszen azt tanultam, hogy minden vheetrael képes kiszagolni az érzelmeket. És ha minden igaz, a félelmet valami erős, csípős, kissé büdös szagként írta le Mosely.

Remek, akkor ennek fényében biztosan olyan szagom lehet, mint aki bepisilt.

Kitárul előttünk ugyanazon faajtó, mint tegnapelőtt, de Beth most másik irányba fordul. Követjük végig a folyosón, aztán felmegyünk a lépcsőn, aminek korlátját feltehetően igazi arany alkotja, és szerintem azt nem is kell említenem, hogy a bakancsom alatt vörös bársonyszőnyeg fut végig. Remélem, nem sározom össze, mert akkor életem végéig dolgozhatok itt, hogy lerójam a tartozásomat a károkért. Igyekszem nem feltűnően nézelődni, pedig ez a palota azon része, ahol még nem voltam, ráadásul sokkal díszesebb és lélegzetelállítóbb. A falon különböző festmények lógnak, mindegyikük más valakit ábrázol, de egytől-egyig egyenruhában. Nem tehetek róla, de az egyiknél szinte gyökeret vernek a lábaim. Az alkotáson egy férfi szerepel egy nővel az oldalán, mindketten koronával a fejükön. Azonnal beugrik, hogy én ezt már láttam korábban, pontosabban a könyvben, amit Mosely adott a vonaton.