𝐕𝐄𝐒𝐏𝐄𝐑𝐓𝐈𝐍𝐄 𝐈.

26.

2023. október 26.

Fura érzés volt felébredni és rájönni, hogy már nem Varday-ben vagyok, hanem New Yorkban. Egyik részem kifejezetten örült a környezetváltozásnak, míg a másik minduntalan azt kiáltotta az elmémben, hogy hatalmas hibát követtem el.

Pontosan ezen gondolkodok, míg iszom a reggeli kávémat és várom, hogy Rachel kijöjjön a fürdőszobából. Ő is hiányzott nekem, ez nem is kérdés, mégis olyan az egész helyzet, mintha nem lenne rendjén.

Végre kinyílik az ajtó és szembe találom magamat egy sminket ezúttal nem viselő szőkeséggel. Ez újdonság, tényleg.

– Na, hogy aludtál? – kérdezi, míg önt magának egy pohárba a koffeinből. – Bár gondolom, ez az ágy közel sem olyan kényelmes, mint Őfelségéé.

Elneveti magát, olyannyira, hogy majdnem kilöttyenti a kávét, de látva a felhúzott szemöldökömet, inkább visszább vesz a jókedvéből. Örülök neki, hogy a történtek ellenére nem tört meg a barátságunk, különben nem tudnám, hová menjek. Rachel olyan most nekem, mint egy biztos háttér. Ahogyan ő is számíthatott rám az évek folyamán, most ő az, akinek kiönthetem a szívemet.

– Egész jól, bár volt pár rémálmom – vallom be. – Olyankor mindig felébredtem, de Fantom dorombolt és így sikerült visszaaludnom. Kész áldás ez a macska.

– Nekem akkor is nehéz feldolgozni, hogy ennyire megnőtt, ráadásul majdnem darabokra szedte azt az Evelynt. Nem mintha nem érdemelte volna meg azért, amit mondott és tett, csak számomra nem tartozik a mindennapos esetek közé.

Felsóhajtok.

– Ezt most úgy mondod, mintha nekem ez lenne a mindennapos.

– De ő a tiéd – mutat rá a macskámra, miután leül az asztalhoz, ahonnan tökéletes rálátása nyílik a kanapé előtti szőnyegen szunyókáló Fantomra. Már megette a maradék táp felét, szóval leszek bajban, ha nem veszek még neki. – Már akkor is gyanús volt nekem, mikor megtaláltuk és te ragaszkodtál hozzá, hogy hazahozd. Pedig akkor milyen picike volt még.

– Sokat nem változott – nevetek fel, amikor megjelenik előttem az emlék. Egy pillanatra sem bánom, hogy nem hagytam ott a színházban.

Rachel gyomra ezt a percet választja, hogy hangosan megkorduljon, ezért leteszem a kezemből a kávés bögrémet, hogy a tűzhelyhez sétáljak, amin ott van egy serpenyőben a reggelink. Találtam még tegnap egy csomag bacont, ami éppen ma veszíti el a szavatosságát, szóval tökéletesnek gondoltam néhány szelet vajas pirítóshoz.

Feltálalom a reggelit, míg a nő újabbakat kortyol a koffeinből. Nem kell látnom, hogy mennyi van benne még, anélkül is tudom. Az illatából és az emberi füllel nem érzékelhető hangjából hamar kiszámolom a pohár tartalmát. Biztos jó lesz ez a képesség még másra, csak ki kell találnom.

– Tudod, este töprengtem kicsit, csak akkor már nem akartalak zavarni, de eljátszottam a gondolattal, hogy mi lesz itt kilenc hónap múlva – sejtem, hová akar kilyukadni, és azt is, hogy valamit ő még nem tud, de egyelőre nem javítom ki, inkább végig várom az elméletét. – Egy egyedülálló anya a gyerekével, a legjobb barátnőjével és a fekete párducra emlékeztető macskájával. Érdekes felállás, nem azt mondom.

Megvakarom a homlokomat, majd megköszörülöm a torkomat.

– Ami azt illeti, inkább csak egy év múlva.

Rachel kérdőn és értetlenül néz rám.

– Hogy érted ezt?

– Úgy, hogy a vheetrael nőknél nem kilenc hónap a terhesség, hanem tizenkettő.