Can't Run

Chapter 14

Amint elhagyom a várostáblát a szemeim megtelnek könnyekkel. Csak most tudatosul bennem, hogy mit is tettem. Legszívesebben felüvöltenék, de nem tudom megtenni. Egyetlen egy hang sem jön ki a torkomon. Mintha vattacsomókkal lenne kitömve az egész. Letörlöm az arcomra folyó könnycseppjeimet. Emlékszem, hogy egyszer olvastam egy cikket arról, hogy a könnyek csak is a szem nedvesítésére szolgálnak. Nincs különösebb oka annak, hogy a könnymirigyek csak egy bizonyos érzelem hatására termelődnek túl. Szerintem azért sírunk, hogy felszabadítsuk a ránk nehezedett düht, szomorúságot, örömöt és nyomást. Bennem pedig egy kivételével mind meg van.

***

Addig megyek mígnem érzem, hogy a sírástól feldagadt szemhéjaim legszívesebben ott helyben lecsukódnának, úgy döntök keresek egy motelt, ahol megszállhatok. Miután találok egy Lost Woods nevezetűt, bejelentkezem és az ideiglenes lakásomba húzódok. Befekszem az ágyamba és a plafont bámulom. Nem jön álom a szememre. Az öt perccel ezelőtti álmosságom szertefoszlott. Hirtelen ezer meg ezer gondolat kezdett keringeni fejemben. Hogy mennyire gyűlölhet most Rocky. Hogy mennyire gyűlöm magam. Hogy bár sokat utaztam, még mindig nem vagyok elég messze tőlük. Holnap újra útnak kell indulnom. Még nincsenek teljes biztonságban és attól tartok, még én a Földön vagyok talán nem is lesznek igazán. Hiába ez a bujdosás. Lucyfer így is úgyis megtalálja a módját, hogy megkeserítse az életüket. És az a mód biztos, hogy rajtam keresztül lesz használva. Összeszorul a gyomrom a gondolatra, hogy valaha is bántanom kellene őket. Az oldalamra fordulva magzat pózt veszek fel és hagyom, hogy eluralkodjon rajtam pánik, s újra előtörjenek a könnyeim. Lehunyom a szemeim és átadom magam az álmosságnak.

*6 hónap múlva*

Az újrakezdés nehéz. Ha a legjobb barátaidat és a szerelmedet hagyod el, kétség kívül a legrosszabb érzés. Úgy érzed áruló vagy. Egy senkiházi. Megbízhatatlan. Hálátlan. Hűtlen. Amióta New Orleansba költöztem szinte alig mozdultam ki. Csak is a munkám miatt hagytam el a házat és azt i hanyagoltam az utóbbi pár hétben. Alig ettem és rengeteget sírtam. Azon a napon mikor eljöttem, nem tudtam, hogy ilyen nehéz lesz nélkülük élni. Hiányoznak. Nagyon.
Ez a nap, azon ritka esték közé tartozik, mikor végre elmegyek dolgozni. Úgy érzem kezdek megint begolyózni. Bár már a hangokat ritkábban hallom felcsendülni, néha teljesen beleőrülök a magányomba. Miközben az egyik elhagyott városrészen sétálok végig, az jár az eszemben, hogy tulajdonképpen szeretem New Orleanst. A sok szörnyű legenda és mende-monda közt- mint például Marie Lavou, Madame LaLaurie vagy esetleg a Hóhér-, sokkal jobban érzem magam. Bár sokan nem hisznek bennük, én igenis valósnak tartom őket. Végtére is jómagam is egy természetfeletti lény vagyok. Nem vagyok több egy két lábon járó, ostoba, kegyetlen legendánál. Elhessegetem ezeket a gondolatokat. Benyúlok a kabátom zsebébe, kiveszem a cigis dobozom, az ajkaim közé veszek egy szálat, meggyújtom és erősen megszívom. Érzem, ahogy a nikotin szétárad a testemben és marja torkom. Végig simítok festett vörös hajamon. Hiába, az újrakezdés néha rossz szokásokkal jár.
Egészen a legközelebbi plázáig sétálok. Ott az utam a legfelső szintre, azon belül pedig a moziba vezet. Nemsoká kezdődik a műszakom. A személyzeti öltözőbe megyek, leakasztom a ruhámat, átöltözöm, a hajamat szoros lófarokba kötöm, majd belépek az ajtón, mely egyenesen mozi büféjébe vezet.
-Nicsak! Téged itt is látni?- gúnyolódik Peter, az egyik munkatársam.
-Fogd be, Peter!
-Te nekem ne parancsolgass, hacsak nem akarod, hogy a nagyfőnökhöz menjek beköpni, amiért sose jársz be!- hajol közelebb.
-Ha annyira érdekelné, akkor talán most a pult másik oldalán lennék és onnan baszogatnál.- szintén közelebb merészkedem. Pár másodpercig farkasszemet nézünk aztán elkapja a tekintetét és kiszolgálja a vevőt. Úgy hiszem, Peter és én soha nem leszünk legjobb barátok. Ő az a tipikus, rohadék, aki a saját érdekeit mindennél többre tartja és mindent megtesz azért, hogy semmi se álljon az útjába. Úgy két hónappal ezelőtt megvakította az unokatestvérét, csak hogy több pénzhez jusson.
-Amúgy még mindig nem értem minek költöztél ide. Mármint nem az okát nem értem, mert az igazából hidegen hagy és nem is azt, hogy miért ide, hanem azt, hogy miért te?
-Ha tudtam volna, hogy ilyen emberek élnek itt mint te, akkor valószínűleg Európáig meg se álltam volna.
-Ilyen? Milyen?- kérdi kíváncsian.
-Bunkó, szánalmas, nyomorult... soroljam még?- mondom miközben előkészítem a kért menüt.
-Hm vicces egy kislány vagy.- elmosolyodik, ám ez a mosoly közelről sem kedves. Ez az a tipikus gúnyos mosoly, mint mikor a suli egyik legmenőbb lánya mér végig, majd ilyen képet vág az öltözéked láttán. Mikor feleszmélek azt veszem észre, hogy csurig folyattam a pohárba a kólát, ami most a csuklómon folyik végig. Zavaromban megrázom a fejem és leiszok a kólából. Rápattintom a tetejét, belenyomom a szívószálat és már oda is adtam a körülbelül velem egyidős lánynak. A lány pár pillanatig furcsán néz, majd odébbáll és fizet. Amint lelépett Peter sokat mondó arccal fordul felém.
-Nálad szerencsétlenebb embert még életemben nem láttam.
-Mondták már, hogy néha mennyire idegesítő tudsz lenni?!- csattanok fel.
-Nem. De köszönöm.- a fejemet ingatom. Hihetetlen ez a pasi, egyszerűen hihetetlen!

***

Fél kettő fele járhatott az idő mikor mindennel végeztem a moziban. Felmostam, elszámoltam, lezártam mindent, kidobtam, amit kikellet. Jelenpillanatban a társasház kapujában állok, egyik kezemben a cigimmel, a másikkal pedig könyökig a táskámban turkálva. Nincs meg a lakáskulcsom! Ezt nem hiszem el! Valószínű a plázában hagytam. Most mehetek vissza érte. Kedvtelenül megfordulok, lebattyogok a lépcsőn és visszaindulok. Ezúttal nem gondolkozok, hanem éneklek. Hol halkan, hol hangosan. Néhol fel-fel nevetek mikor elfelejtem a szöveget vagy megbotlik a nyelvem.

Don't tell the gods I left a mess
I can't undo what has been done
Let's run for cover

What if I'm the only hero left?
You better fire off your gun
Once and forever
[...]
We are the heroes of our time
But we're dancing with the demons in our minds

We are the heroes of our time

Éneklem hangosan mit sem törődve azzal, hogy kihall és ki nem. Végre jól érzem magam. Legalábbis éreztem. Nem tudom, hogy honnan jött ez a hirtelen jókedv, de azonnal elszáll, amint meghallom a hangját.
-Azt hittem ennél Szerencsétlenebb már nem lehetsz. Úgy látszik tévedtem. Nagyon tévedtem.- hangja hallatán azonnal felmegy bennem a pumpa.- Tudod kicsit kutakodtam és találtam egy bizonyos Rocky Lynch nevezetű szépfiút a múltadban. Vajon előle menekülsz? Megcsalt, ugye? Mert nemigen hinném, hogy pont te lépnél félre valakivel. De javíts ki, ha tévedek.- lassan megfordulok, kezemet ökölbe zárom.
-Semmi közöd a magánéletemhez!- jelentem ki feszülten.
-Meglehet.- von vállat.- De nem különösebben érdekel. Naa, ugyan már, Esetlen mondd el!- nem szólalok meg, egyszerűen csak bosszúsan méregetem.- Szóval igen. Gondolhattam volna. Hülye lett volna nem megtenni. De egyáltalán hogy vetted rá, hogy összejöjjetek? Fizettél neki vagy mi?- körmeim a tenyerembe vájnak. Gyerünk, Louise, lélegezz...be..és ki...be..és ki. Nem, nem megy. Akaratom ellenére is ráugrom Peterre. Karmolom a nyakát, ütöm és rugdosom. Talán még komolyabb kárt is tettem volna benne, ha valaki nem fog meg a derekamnál és rángat el onnan. Kétségbe esetten rúgkapálok és tiltakozom a csípőmet szorongató két kéz ellen. Szúrást érzek a nyakamban, majd fokozatosan visszaáll a szívverésem. Fekete pettyek jelennek meg a szemem előtt. Valami azt sugallja, hogy hamarosan ki leszek ütve. Még egy utolsó pillantás vetek Peterre, akinek több helyen vérzik a nyaka és az arca. Felém közeledik és mikor odaér, izomból gyomorszájon üt. Azzal minden elsötétedik.