Fogvatartva

9.rész

Meg fogok szökni - csak ez járt a fejemben.

Gyorsa zuhanyzás után lepihentem, fejem lüktetett a fájdalomtól. Még pont volt gyógyszerem, vettem is be. Aludtam egy kicsit, de rettentően éhes voltam már. Én ezt nem fogom bírni... Sírni tudtam volna, de felesleges, nem megyek vele semmire.

-Meg akarok szökni! - gondolkoztam hangosan. - Valahogy biztos sikerülne, de nincs erőm hozzá..
Hangom elcsuklott, fejem szédülni kezdett. Alig bírtam megállni lábaimon. Leültem, de ez sem segített a szédülésben. Percek után kicsit jobban lettem, majd ajtócsapódást hallottam lentről. Felàlltam, kisétàltam a folyosóra. Láttam, ahogy Bill jön fel a lépcsőn. Felé akartam menni, de nem tudtam.. Lábaim nem bírtàk tovább. Összeestem.

Lassan nyitottam ki szemeimet. Megéreztem két kezet, ahogy derekam öleli. Fel akartam ülni, de megszédültem s visszaestem.

-Minden rendben? - szólalt meg Bill.

-Nem. Rohadtul nem! - emeltem fel hangomat. - Azt se tudom mi történt..

-Elájultál mikor hazaértünk. - közölte nyugodt hangnemben.

-Szuper. - mondtam flegmán.

-Sajnálom... - kezdett bele Bill.

-Ezt most hagyjuk, jó? Nem kell sajnálkozni, hogyha nem őszinte! - néztem szemeibe dühösen.
Bill nem felelt. Tartotta a szemkontaktust. Tekintetében volt valamennyi bűntudat, de nem tudom hogy valódi-e. Ezen tűnődtem, aztán Tom lépett be az ajtón.

-Csakhogy felébredtél. Jól vagy? - kérdezte tőlem.

-Ja, megvagyok.. - feleltem a padlót bámulva.
Tom kiment. Visszafeküdtem, hátha tudok még aludni. Bill szorosabban ölelt, már-már túl szorosan. Végigvezette kezét oldalamon, ami csontsovány volt. Borzasztóan éreztem magam, napról-napra gyengébb és soványabb lettem. Ha ez így megy tovább, rossz vége lesz. Bele se merek gondolni.
Átfordultam másik oldalamra, hogy vele szembe lehessek. Az ágy keménynek bizonyult, pedig kényelmes volt, mégis szinte fájt amikor az oldalamon feküdtem..
Szüntelenül néztem szemeibe, ő is így tett. Egyikünk sem szólalt meg. Végül magához húzott. Szükségem is volt most egy ölelésre. Abban a pillanatban az se érdekelt, hogy azt az embert ölelem, aki meg is ölhetett volna. Én se vagyok normális az biztos. Nem akartam őt elengedni, bárcsak mindig ilyen lenne, nem pedig pszichopata mint Tom. De most ő is sebzett volt, akárcsak én. Mindketten êreztük, hogy szándékunkban se áll bántani egymást. Legalábbis szerintem, nem tudhatom a gondolatait.
Hirtelen elengedett és egy "mennem kell" mondattal le is rázott. Mondjuk nem bántam, mert aludhattam tovább.
Rosszul aludtam, 10 percenként megébredtem, mert éhes voltam.

~  September 11.  ~

Reggel van. Alig bírtam felülni. Arra sem emlékeztem mikor ettem utoljára. De nem adhatom fel! Nem! Kibírom, és ha kell erőszakkal, de szerzek magamnak ételt. Akármennyire is hülyén hangzik ez. Átöltöztem, telefonom zsebre raktam. Kisettenkedtem szobámból, futottam le a nappaliba onnan pedig a bejárati ajtóhoz. Meg fogok szökni - csak ez járt a fejemben. Körbenéztem, nehogy Bill vagy Tom észrevegyen. Kulcsot a zàrban elfordítottam és az ajtó már nyitva is volt. Miután kiléptem halkan becsuktam magam után és gyors léptekkel siettem minél meszebb a háztól.

Kb 5 perce sétáltam, mikor megláttam egy kisboltot. Pénz volt nálam, anélkül el se szöktem volna. A boltban vettem finom péksütiket, mindent ami laktató. A közeli parkban, egy padon elfogyasztottam ezeket. Kiskést is hoztam magammal, biztos ami biztos. Sose lehet tudni, hovy mikor támadnak az emberre. Pláne, hogy engem Tom és Bill bármikor megtalálhat, miután észreveszik hogy eltűntem. Ezért kell minél meszebb mennem.
Szemetet eldobtam, és indultam tovább. Végre nem éhesen, de halálfélelemben haladtam a belváros felé. Talán ott jól el tudok majd rejtőzni, ezzel is csökkentve a megtalálás esélyét.
Nem ismerem annyira a belvárost, hisz kiskorom óta a kertvárosban lakom. Könnyen eltévedek bárhol, egy ilyen helyen meg mégkönnyebben.

~557 word~

Új rész! Én nem vagyok annyira megélégdve vele.. De remélem nektek tetszik!
Nemsokára 700 olvasó! Nagyon szépen köszönöm❤

2023.10.21