Fogvatartva

20.rész

Nincs senki, aki vigyázhatna rám. Nincs senki, aki megvisztalhatna.

~ November 28. ~

Egyedül ébredtem saját ágyamban. Vajon a tegnapi tényleg megtörtént...?

Ma délelőtt nagy meglepetésemre apám hívott. Kérdezte hogy vagyok stb..
Mindenről hazudtam, hisz nem tudhatja meg az igazat.

-Nem szeretnél eljönni hozzám New York-ba? - tette fel a kérdést. Gondolatok százai futottak végig fejemben, válasz után kutatva.

-Nagyon sok dolgom van, és... - kezdtem bele végül.

-Csak pár napra, és ha kell foglalok neked külön szobát egy hotelben! - szakított félbe.
Ideges lettem. Nem mehetek el, esélytelen. Így hát muszáj valami kifogást találnom.

-Nagyon szeretnék elmenni, de most tényleg nem tudok, sajnálom. - mondtam ki nehezen a szavakat.

-Rendben. Akkor majd máskor. Légy jó, szia! - majd bontotta a vonalat.

Hónapokig nem keres, aztán hirtelen felhív, és azt akarja, hogy menjek el hozzá? Vicckategória. Semmi kedvem őt, meg a feleségét hallgatni. Ki nem állhatom őket. Anyámmal sem volt a legjobb kapcsolatom, de ő legalább valamennyire foglalkozott velem, nem úgy, mint apám.
Rendesen felhúztam magam ezen, de hamar lenyugodtam.
Délután letusoltam, hajat mostam. Legújabb sebemet újra bekötöztem, mert a régi kötés már lejött róla.
Utáltam magamat, utáltam tükörbe nézni. Nem tetszett az, amit látok. A suliban is utált a legtöbb ember. Kettőnél több barátom sosem volt, és a "legjobb" barátnőm már nem keres. September elején beszéltem vele utoljára, mikor még jártam iskolába. Azóta még csak fel sem hívott. Nincs senki, aki vigyázhatna rám. Nincs senki, aki megvisztalhatna. Egyedül, két hidegvérű gyilkos ellen. De semmi esély, ez már párszor bebizonyosodott.

Este. Ilyenkor szokott kicsit jobb kedvem lenni. A konyhában csináltam a vacsorát, mikor hangos trappolást hallottam a lépcső felől, majd egy nagy ajtócsapódás. Tom volt, biztos, lépteiből felismerem. Nagyon ideges lehetett... Na mindegy.
Kész lettem az egyszerű vacsorával, ami szendvics lett.
Bekopogtam Bill szobájába, semmi válasz. Nem tétováztam, benyitottam. Amit láttam, sokkolt. A penge, a vér.

-Mit művelsz?! - rohantam oda hozzá, s kivettem kezéből a pengét. Felém fordította fejét, szemeiből folytak a könnyek.

-Nem tudom. Talán meg akarom ölni magam... - mondta érzéstelen arccal, mintha ezeknek a szavaknak boldog jelentése lenne, de nem.
Szóra nyitottam szám, viszont egy hang nem jött ki belőle. Ahogy lepillantottam kezemben lévő dologra, eleredtek az én könnyeim is. Az éles eszköz csupa vér volt, Bill vére. Azt hittem, álmodom. Bárcsak rémálom lenne.

-Miért? - mondtam ki végül halkan e kérdést.

-Már mondtam, ha te szenvedsz, én is. - jött közelebb.

-Ezt akkor sem teheted! Nem engedem, hogy bántsd magad! - emeltem fel hangom, szinte már kiabáltam. Egyszerre voltam szomorú és dühös, amiért ezt tette.

-Mit teszel ellene? Semmit. - húzott magához közelebb, s kikapta kezemből a pengét.

-Engedj el! - löktem volna el, ha nem szorított volna erősen. - Mondom engedj el! - erőlködtem, viszont hiába. Az éles fémdarabbal felszakította egyik régi hegemet, ami már majdnem begyógyult. A vér utat tört magának, s hevesen csepegett le az ágy fehér takarójára. Ez őt nem tántorította el, ugyanúgy szorított, pár centire volt tőlem. Most nagyon féltem. Nyilván mindig tartottam tőle, de az előbbi cselekedete meglepett.

-Nagyon fáj! - sikítottam fel.

-Tudom... - tette mutatóujját a szám elé, majd saját karján is vágást ejtett. Némán keztem el sírni, Billt bámulva.

-Fejezd be, kérlek! - szólaltam meg. Körülöttünk minden csupa vér lett, mindkettőnkből ömlött e piros folyadék. De nem foglalkoztunk vele, egy darabig. Aztán feleszméltem, és próbáltam ellálítani a vérzést.
Miután ez sikerült, az összes törölközőt - amik tocsogtak a vérben - kivittem a fürdőszobába. Viszont az ágynemű is olyan lett, ezért azt is kivittem.
Kimosni már nem tudom ezeket, hanem majd veszek másikat - gondoltam.

Mire visszatértem a fürdőből Bill békésen aludt. Tom még nincs itthon, de nem is érdekel, hogy mikor jön haza.

-Maradj itt! - mondta Bill, mikor én a szobát hagytam volna el.

-Biztos? - fordultam vissza. Látszólag semmi kedvem nem volt vele aludni, mégis vágytam arra, hogy melette legyek.

-Igen. - felelte. Majd én egy "hát jó" mondat után befeküdtem az ágyba.
Féltem tőle, de utáltam egyedül aludni ebben a borzalmas lakásban.

-Várj! - kiáltottam fel.

-Mi az? - kérdezte már félálomban.

-Csináltam vacsorát, lent van a konyhában, mindjárt hozom! - mondtam, s lerohantam a földszintre. Fél perc sem telt el, de én már hoztam is az ételt, mivel nagyon éhes voltam.

-Köszi. - kezdett el enni.

Miután megettük, levittem a tányérokat. Fáradtan loholtam fel a lépcsőn, alig vártam, hogy aludhassak minimum 8 órát.

-Jó éjt Mila! - ölelt át, később mindkettőnket elnyomott az álom.

~703 word~
Pár napig nem volt ötletem ehhez a részhez, ezért is raktam ki egy idézetet, e rész helyett.
Nagyon szépen köszönöm a több mint 4K olvasót. Hálás vagyok❤ És sosem gondoltam volna, hogy egyszer ezt elérem, köszönöm nektek🙏

2023.12.10 (Advent🎄)