Fogvatartva

24.rész

A remény hal meg utoljára, én ebben bízok.

-Emlékszel rá? - emeltem fel fejem, mivel az elmúlt percekben fejemet térdemre hajtva ültem.

-Nem. - mondta. Furcsáltam, hogy szűkszavú. Hisz ő mindig energikus, nem pedig szótlan, mint most. Több kérdést szerettem volna feltenni neki, de majd később, most nem a legalkalmasabb, ahogy látom.

Fejemet visszahelyeztem lábaimra, s gondolkodtam. Annyira elmerültem a rosszabbnál-rosszabb gondolatokban, hogy már csak azt vettem észre, ahogy Bill jön oda mellém, s egyik kezével átkarol. A félelmet fejszével lehetett volna vágni a levegőben, oly annyira erős volt. Ez az egy érzés kavargott bennünk, semmi más. Nem szóltunk, csak ültünk egymás mellett, s reménykedtünk valami jóban.

Valószínűleg késő este volt, mivel a kis ablakon halvány fény jött be (holdfény). Éppen aludni készültem, mikor lépteket hallottam meg az ajtó felől. Azon nyomban felkeltettem Billt. Majd - nem nagy meglepetésre - Tom lépett be a sötét helységbe. Ő szerintem nem látott semmit, de mi pontosan jól láttunk mindent, mert hozzászoktunk a sötétséghez. Felkapcsolta a lámpát, mire szemem elé kaptam tenyereimet, kellemetlen volt a hirtelen fényáradat.

-Milyen érzés fogvatartva lenni? - kérdezte mosollyal az arcán. Mire kimondta e mondatot, megpillantottam, hogy egy kést szorongat jobb kezében. Pont akkorát, amekkora vágások vannak Bill karjain. Ilyedtemben hátráltam, amennyire csak tudtam, egészen a falig.

-Mit akarsz Tom? - állt elém a fiatalabbik Kaulitz.

-Hogy mit akarok? - kérdezett vissza, s közelebb sétált hozzánk. - Megölni titeket! - felelte ilyesztő mosollyal.

-Ugyan, miért tennéd ezt? Képes lennéd kinyírni a testvéred?! - mondta Bill szinte kiabálva.

-Én nem, de a késem igen! - mutatta meg az éles eszközt, majd hátat fordított, s a kijárathoz lépett. - De előbb megkínozlak titeket, szenvedjetek egy kicsit! - s kiment.

Szóhoz sem jutottam, előbbi kijelentése hallatán. Térdre borultam, és csak zokogtam. Tényleg itt ér véget az életem? Ennyi volt? Meg fogok halni?

-Kérlek...ne sírj! - húzott Bill magához.

-Ne sírjak? Ebben a helyzetben? Megöl minket, felfogtad?! - löktem el idegesen.

-Nem fog, ha mi öljük meg őt! - húzódott mosolyra szája.

-Miben sántikálsz? - néztem kérdőn. Válasz gyanánt elővett egy pisztolyt.

-Ezt mikor? Hogyan? - értetlenkedtem.

-Legyen az én titkom. - kacsintott. - Na de siessünk, mire felkel a nap eltűnünk innen! - ragadta meg csuklómat, s elkezdett maga után húzni, miután feltörte a zárat.

-Nem is vagy olyan sebezhető, mint gondoltam... - suttogtam, miközben halkan lépdeltünk a folyosón.

-Kaulitz vagyok, mit vártál? - nézett rám hátra egy pillanatra.
Elértünk egy erősnek látszó ajtóhoz. Megtorpantam, mert fogalmam sem volt, hogyan jutunk át ezen. Mire Bill elkezdhette volna a zár feltörését, valaki  - vagyis Tom - gyors léptekkel közeledett felénk.

-Hova hova? - ragadt meg Tom a karomnál fogva. Maga mellé alított, s a fegyverét a hálántékomhoz helyezte. Mellkasom fel s alá zihált, nem tudtam, mi tévő legyek. - Meg ne próbáld! - csattant tenyere arcomon, mikor szabadulni akartam. Könnyek hulltak szemeimből, némán sírtam. Bill ledöbbent, azalatt a pár másodperc alatt valami megoldást keresett, de nem járt sikerrel. Egyenlőre.

-Engedd el, most! - szegezte pisztolyát testvére felé a fiatalabbik iker.

-Úgysem mersz lelőni! Gyáva vagy, mindig is az voltál Bill! - nevetett Tom.
Bill arcára idegesség ült ki, tudtam, hogy bármelyik pillanatban lelőhetik egymást. Egy biztos, itt ma valaki meghal. De én nem vagyok gyilkos, nem akarok embert ölni. Én csak békét szeretnék, hogy a két testvér ne szálljon szembe egymással.
Oly nagy kérés ez? Oly nagy kérés a békesség? Miért kell harcolni a másikkal?

Bevallom, nagyon gyűlölöm Tom-ot, mégsem jutott eszembe megölni. Na jó, talán egyszer...

-Ne becsülj alá! - szólt vissza Bill.
Tom nem engedett szorításából, s éreztem, ahogy a vér elhagyja karjaimat. Hirtelen szédülni kezdtem, a gyomrom is jelzett, hogy ideje enni. Perceken belül elájulok, ha Tom nem enged végre el.
Igazam is lett, a világ elsötétült, s erőtlenül zuhantam a földre, lábaim feladták a szolgálatot.

-Mila! Kelj fel! Mila.. - egyre halkabban hallottam a hangokat, olyan volt, mintha mély álomba szenderültem volna. Se kép, se hang, álom.

~ December 6. ~

Kinyitódtak szemeim. Sötét szoba, négy fal. Visszakerültem? Két kezemmel feltápászkodok, s várom, hogy hozzászokjak a fénytelenséghez. Mikor ez megtörtént, két kéz fonódott körém. Több se kellett, felismertem. Szóval újra itt, vesztettünk.

-Mi történt? - félve kérdeztem meg, mert sejtettem.

-Miután elájultál, Tom engem is kiütött. - engedett el, hogy a szemembe nézhessen.

-A KURVA ÉLETBE! - ütöttem a falba, amit meg is bántam. Bill nyugtatni próbált, de hiába. Sosem voltam a legnyugodtabb ember, bármi fel tud idegesíteni, és most a régóta felgyülemlő düh kitört belőlem. - Csak találjam meg azt az embert, és esküszöm, fejbe lövöm! - kiabáltam. - Tönkre tette az életemet!

~ Time skip ~

20 perc szitkozódáson, és pár dühkitörésen voltam túl, mire sikerült végleg lenyugodnom. Bill az egészet félve nézte végig, nem látott még ilyen állapotban. Utólag én is meglepődtem viselkedésemen, de nem tehetek róla, ha legbelül kicsit pszichopata vagyok :).

Fene se tudja, hány rohadt órája vagyunk bezárva, ISMÉT. Bosszúvágy lebeg a szemem előtt. Kölcsönkenyér visszajár, vissza fog járni, ha rajtam múlik.
Fejemet nekidöntöm a hideg falnak, és a plafont bámulom. Gondolkodok mindenen, ami eszembe jut. Az életemen, hogy hol rontottam el. Vagyis, ha úgy vesszük, anyám hibája. Ő mondta, hogy költözzek Tomékhoz, ha ott, és akkor nem utazik el, és nem küld el vadidegenekhez, akkor nem lennék életveszélyben. Bárcsak minden maradt volna a régiben.
Ó Istenem, kegyelmezz! Mit rontottam, hol rontottam?

-Min gondolkodsz? - kérdezte halkan, miközben lágyan végigsimított felkaromon.

-Inkább az a kérdés, min nem. - húzódtam távolabb. Jelen pillanatban semmi kedvem nem volt vele beszélgetni, a saját gondolataimban szerettem volna elmerülni, s reménykedni. A remény hal meg utoljára, én ebben bízok. Az emberekben már kevésbé, rettentő nehéz elnyerni bizalmamat. Oly annyira nehéz, hogy a szüleimben sem bíztam meg soha teljesen. Mert nem érdemelték meg.

~903 word~

Az év utolsó napjára hoztam nektem az új részt!❤️‍🩹  Nem vagyok vele megelégedve, de remélem, hogy nektek megfelel! Előre is BOLDOG ÚJ ÉVET MINDENKINEK✨

2023.12.31