Fogvatartva

27.rész

Kizárólag magamnak akarok megfelelni, nem másoknak.

~ Time skip ~

Éppen hazafele tartunk. Forgalom alig van, hisz már éjfél is elmúlt. Fáradtan nyitom ki a lakás ajtaját, majd miután Bill is bejött, visszazárom azt.
Lesiettem szobámba, s lepakoltam a cuccaimat. Gyorsan letusoltam, ezután pedig összedobtam egy egyszerű vacsorát. Én egyáltalán nem voltam éhes, de Bill nagyon.

-Alszol velem? - kérdezi, miközben én a az emeltre indultam.

-Persze. - gyorsítottam lépteimen.
Nos, a rémálmaim még mindig vissza-visszatérnek a mai napig, szóval képtelen vagyok egyedül aludni.

-Jó éjt! - mondta, majd perceken belül elnyomta az álom.

Én viszont nem tudtam elaludni, ezért úgy döntöttem, hogy kiülök az ablakba, s onnan csodálom a város fényeit.
Már csak arra eszméltem fel, mikor a felkelő nap sugarai elérték arcomat, ezzel felébresztve engem. Szinte mindenem fájt, hisz ott ültem elég kényelmetlenül órákon át. Fáradtan sétáltam a szekrényemhez kiválasztani a mai ruhámat. Az idő még elég korán volt, de én megsem próbáltam visszafeküdni aludni. Inkább elvégeztem a reggeli rutinomat, majd a konyhába mentem le ennivalót csinálni. Nem bonyolítottam túl, csak pár palacsintát sütöttem, annyit, ami pont elég kettőnknek.
Miután ezzel kész lettem, elpakoltam magam után. Tudtam, hogy Bill nemsokára felkel, aztán el kell menni valahova. Hogy hova, arról fogalmam sincs.
Én úgy döntöttem, ma pihenős napot tartok, nincs semmi dolgom, ezért valószínűleg sorozatot vagy filmet fogok nézni. Esetleg takarítok egy kicsit, de arra nem sok esélyt látok.

-Reggelt! - jött le az emeletről Bill.

-Csak nem bal lábbal keltél fel? - kérdeztem majdnem elnevetve magam kinézetén.

-Nagyon vicces. - felelte.

-Inkább egyél, attól jobb kedved lesz! - tessékeltem az asztalhoz.

-Te mész ma valahova? - kérdezte, miután elfogyasztotta reggelijét.

-Nem, pihenni fogok. - válaszoltam. -Mert? - vontam fel szemöldököm, nem értettem, miért kérdezi ezt.

-Ja semmi. Nekem viszont mennem kell, majd jövök, szia! - s kirohant az ajtót, majd becsapta azt.
Időm se volt elköszönni, olyan hamar lelépett... Gyanús.

~ Time skip ~

Délután 4 óra. Nemrég keltem fel, mert muszáj volt aludnom egy keveset, annyira kimerült voltam. Egész nap ki se léptem a szobámból. Filmet, videókat néztem, máshoz amúgysem lett volna kedvem. Többször is hívtam Billt, de nem vette fel.
Deja vu-m van...
Jaj, már megint a rosszra gondolok! Micsoda egy túlgondoló ember vagyok...

Amint meghallottam az ajtócsapódást, rohantam le a lépcsőn, csoda, hogy nem estem el.

-Szia, végre megjöttél! - mondtam flegmán.

-Bocsi, csak...

-Csak? Mi? Hol voltál? Miért titkoltad ennyire? - soroztam meg kérdéseimmel.

-Jó, őszinte leszek, Tom-mal voltam. Most örülsz? - ment a nappaliba, én pedig követtem őt.

-Meg is ölhetett volna. - pár percnyi csend után ennyit tudtam mondani.
Ezután nem szóltunk egymáshoz, feltrappoltam, s bezártam az ajtómat. Úgy besértődök néha, mint egy ovódás. Nevetséges vagyok, nemde?

-Kinyitod? - hallottam meg Bill hangját.

-Minek? - álltam az ajtóhoz. - Na jó, gyere. - engedtem be. - Mondani akarsz valamit? - ültem vissza az ágyamra.

-Hát éppenséggel igen. - ült le ő is.

-Akkor mondjad. - lapozgattam füzetemet, rá sem néztem.

-Amiatt sértődtél meg, mert nem mondtam el, hogy hol voltam? - vont kérdőre.

-Igen. - feleltem, továbbra sem rá nézve.

-Mit hittél, hol, vagy kivel voltam? - vette el tőlem a füzetet, hogy ne azzal foglalkozzak. - Te féltékeny vagy. - mondta ki végül.

-Nem igaz. - egyre idegesebb lettem, amiért nem hagyott békén.

-Dehogynem, látom rajtad. - karolt át egyik kezével.

-Engedj el, most! - kiabáltam rá.
Úgy tett, mint aki meg sem hallotta. Átölelte derekamat, s közelebb húzott. Éreztem, hogy kezdek vörösödni, mint a paradicsom, de közben mérhetetlenül dühös voltam, hogy ezt váltja ki belőlem.
Mégsem tettem semmit ellene, hagytam magam, nem tudom miért.
Néha csak el akartam menekülni előle, azért, hogy egyedül lehessek. Hogy senki se bántson. Eleget szendvedtem már a hónapok és évek alatt. Sokkal jobban éreztem magam egyedül, mint másokkal. Olyan jó a csend, a nyugalom, a boldogság. Amiből eddig nem sok jutott. És félő, hogy a szörnyűségek újra visszatérnek. Ettől rettegek a világon a legjobban. Nincs még egy dolog, ami jobban megijesztene. A tudat, hogy Tom bármikor felbukkanhat, rettentően félek tőle. Mégha meg tudnám védeni magam, akkor is tartanék tőle. Számos pillanat volt, mikor majdnem megölt. És meg is ölhetett volna, de nem tette, MÉG.

-Jól vagy? - zökkentett ki gondolkodásomból.

-Ja persze. - erőltettem hamis mosolyt.

-Pihenj egy kicsit, nekem el kell mennem. - sétált ki.
Szívesen kérdőre vontam volna, de túl hamar távozott. Fáradt voltam ahhoz, hogy megint felhúzzam magam, ezért megpróbáltam aludni. Nem jártam nagy sikerrel, ugyanis 30 percnél többet nem tudtam. Borzasztóan éhes lettem, viszont az evésnek semmi kedvem nem volt. Amúgy sincs nagy étvágyam, de mostanában még kevesebbet eszem. Undorodom az ételtől, és a kinézetemtől is. Utálok tükörbe nézni, utálok szűk ruhákat hordani, pedig régen imádtam.
Régen minden jobb volt...
Boldog voltam, nem foglalkoztam az alakommal. Csak éltem a saját kis életem, amit a szüleim később tönkre tettek.
Az emberek körében nem voltam túl népszerű. Szerintem nem tudtak elviselni engem, mivel eléggé kiigazodhatatlan személy vagyok. Hangulatingadozás, dühkezelési probléma, féltékenység, érzékenység, és még sorolhatnám. Ezért vesztettem el sok barátot, az én hibámból. Sosem szerettem senkit teljesen, sosem bíztam meg senkiben teljesen. Hogy tudnék, ha saját magamat is gyűlölöm?

Ezekután jött a drága kedves depresszió. Bár orvosnál vagy pszichológusnál sosem voltam, mégis biztosra tudtam, hogy az vagyok. Évek óta boldogtalan vagyok, képtelen vagyok az őszinte nevetésre, a pozitív érzelmekre. Összeomlottam, és az a baj, hogy nem javult a helyzetem azóta sem. Sőt, rosszabb. Öngyilkossság meg sem fordult a fejemben, hiszen valakik tettek arról, hogy majdnem meghaljak. De élek, virulni mondjuk nem igazán virulok.

Az előbb mondtam, hogy nagyon keveset eszem. Vékony vagyok, mindig is az voltam, viszont ez nem elég. Nem vagyok elég vékony, mégjobban az akarok lenni. A barátaim hangoztatták, hogy milyen jó alakom van, de én nem hittem el. Amíg a tükörben nem látom az álom kinézetem, addig bárki mondhatja, hogy szép vagyok, nem fogom elhinni neki. Kizárólag magamnak akarok megfelelni, nem másoknak.
Szűk ruháimat leváltottam, s többszámmal nagyobb méreteket kezdtem el hordani. A modellkedésben sem vállalom el azokat a bemutatókat, mikor fürdőruhában vagy testhez simuló darabokat kell felvenni.
Stacey is ezzel a problémával küzd, ezért értjük meg egymást. És ezért nem ítél el. Ha anyámnak annó ezt elmondtam volna, jól lecseszett volna. Apám nem hív, nem keres, szerintem már azt sem tudja, hogyan nézek ki.

~1000 word~

Úristen végre új rész! Megjött a motivációm, és írtam ezt-azt. Előre is köszönöm a 9K olvasót, közel a 10K!
(Apró helyesírási hibákért bocsánat, nem olvastam át)

2024.02.03