Szörnyek Kora

11. fejezet

Leona egy igencsak érdekes helyzetbe csöppen bele, amit Riley nem igen akar elengedni.

Hello!

A mai részhez van egy apró Trigger Warningom! Lesz benne vér, csak figyelmeztetni akartam mindenkit!

Jó szórakozást! :D

F.E.L. – Fertőzött emlős létforma

F.H.L. – Fertőzött humanoid létforma

Olyan szürreálisnak a férfi képe, hogy a láztól elvakult agyam számára nem tűnik többnek, mint egy kósza álomkép, amit esetleg az éhség festett a koponyám vásznára. Mégis valahogy egészen valóságosnak látszik, ahogy az ajtófélfában megkapaszkodva méri végig lassan a tombolásom után maradt romokat, hogy aztán tekintete visszatérjen hozzám. S amikor felhevült bőröm alatt végigfut a bizsergés, ahogy végighordozza a tompa fényben csillogó szemeit a padlón kuporgó alakom minden egyes centijén, akkor már tudom, hogy nem álmodom. S hirtelen nem tudom eldönteni, hogy mit is kéne éreznem, mert még mindig elvakít a tagjaimba belemaró kegyetlen fájdalom, ami nem enged tiszta gondolatokat formálnom.

De úgy tűnik, hogy Riley-nak nincs is szüksége arra, hogy megmagyarázzam a késő esti bulim apropóját, mert amint megállapodik figyelme a mögöttem töretlen sértetlenséggel álló ajtó összekaristolt fémjén, akkor minden bizonnyal megérti, hogy miért is ücsörgök csapzottan a kibaszott bútordarab maradványai között. Ha egy kicsivel is józanabb lennék, akkor megpróbálnám magamat összeszedni, mert az önérzetem nem bírná elviselni, hogy bárki ilyen szánalmasan védtelennek lásson. De sajnos a fejemben az ösztönökön kívül nem maradt semmi más, így továbbra is mozdulatlanul és bénán követem végig, ahogy a Vadász kimért léptekkel behatol a gyengélkedő kietlen mélyébe.

- Laswell nélkül nem nyílik az az ajtó. – szólal meg végül, összefoglalva azt a sajnálatos tényt, amivel én is épp annyira tisztában vagyok, mint ő. Ha át bírtam volna törni azon az istenverte szörnyetegen, akkor már fokozatokkal összeszedettebben tudnék visszavágni ezért a rettenetesen ügyes és szemfüles megállapításáért. Azonban az értelmes kifejezéseket csupán erőszakkal tudom összevadászni az elmémben, s sajnos ebből nem futja arra, hogy a szokásos szarkazmusommal vágjak vissza neki. Ennek ellenére sikerül annyira összeszednem magam, hogy mozgásra bírjam az elcsigázott nyelvemet.

- Rájöttem. – közlöm meglehetősen barátságtalanul, egyáltalán nem erőlködve azon, hogy az arcomról eltüntessem az idegesség ráncait. Őt azonban nem hatja meg különösebben a mogorvaságom, mert a lehető legnagyobb ráéréssel ballag hozzám közelebb, s ahogy pár lépéssel tőlem megáll és kifürkészhetetlen pillantásának minden súlya rám nehezedik, mélyen valahol a tudatalattimban felébred a vágy, hogy kiűzzem azt a kibaszott magabiztosságot belőle, amivel fölém magasodik. De nincs alkalmam elmerülni az ismételten fellángoló indulatom hevében, mert olyan erővel szúr a gyomromba a gyötrő kín, mintha egy késsel próbálnának élve kibelezni. Kezeim reflexszerűen kapnak hasamhoz, ahogy felnyögve összegörnyedek a testemet ért erőszakos görcs hatásától, s érzem, ahogy kiül a hideg veríték a homlokomra, amint minden porcikámba beférkőzik az egyre fokozódó szenvedés. Ismét kezdődik a véget nem érő tortúra, aminek az egyetlen gyógyírja a tömör acél mögött csalogat gúnyosan. S amint eszembe jut, hogy csak pár centi áll köztem és az ínycsiklandó falat között, újra türelmetlen sürgetésre kel a harag bennem, s arra buzdít, hogy újfent kezdjek bele az ostromba. Még akkor is, ha annyi erő maradt bennem, mint egy épp kikelt fiókában.