Szörnyek Kora

20. fejezet

Új indulatok kezdenek el forrongani, s Leona új motivációt talál ebben.

Helló! :D

Naaaagyon sok kihagyás után végre tényleg visszatértem, és előre bocsánatot kérek a hosszért, mert nem bírtam visszafogni magam és úgy gondoltam belefér ennyi szünet után!

Van pár Trigger Warningom ehhez a részhez: Erőszak, vér, enyhe body horror, halál.

Jó szórakozást! :D 

Az eső ritmikus kopogása az egyetlen, ami megszakítja az ebédlőt betöltő várakozással teli csendet, ami a helyiségben honoló dohányfüsttel együtt nyomasztó takaróként telepedik le a kis gyülekezetünkre. S akár idilli is lehetne, ahogy a cseppek szüntelenül záporozva hullanak rá a rozoga tető cserepeire, ezzel szinte melodikus dallamot előcsalogatva az évtizedek óta itt senyvedő épület szerkezetéből, de én érzem, hogy miként élezi ki a halk zörej a fejemben zúgó gondolatokat. Mert most, hogy egyhelyben vesztegelve kényszerülök semmittevésre az elmúlt napok adrenalintól túltengő hajszája után, nincs semmi, ami elcsitítaná az agyamban támadó káosz tombolását. Hiába vesz körül a kicsiny csapatom, s hiába tudom, hogy az előttünk álló feladatnak kéne az egyetlennek lennie, ami az elmémben bármilyen kapacitást leköt, képtelen vagyok elszakadni attól az aljas, gusztustalan hangtól, ami a koponyám hátuljában suttog. De, ami a saját eszem felett elvesztett kontrollnál is jobban zavar, az a tény, hogy az átkozott kis hangocska minden eltelt perccel egyre mocskosabb dolgokat mormol a fülembe azzal a gusztustalanul negédes hangsúllyal, amit annak az egy embernek a németes akcentusa sző át, akinek a létezését tíz körömmel igyekezek tagadni. Mert már attól is szánalomra méltónak érzem magam, hogy helyt adok a duruzsolásnak reflektorfénybe helyezkedni.

A sikátorban történt kis cseverészésünk hatására igen könnyedén fogant meg bennem a motiváció, hogy tüntetőleg ignoráljam a csuklyás férfit, mert a reális énem elég hamar figyelmeztetett, hogy a kis magánküldetésem sikeres lebonyolításának fényében sokkal fontosabb fejlemények szemmel tartására kéne összpontosítanom az agyam lázasan munkálkodó tekervényeit. S nem is volt ezt nehéz mindeddig tartanom, mert amint visszatért a csipetcsapat a védett ház kényelmes biztonságába és Garrick munkához látva felállította a megfigyeléshez szükséges, elektronikus eszközökkel elhalmozott kis állomását a kopott ebédlőasztalon, elég hamar terelte a kitüntetett figyelmét minden veszélyes kis barátom és az újdonsült társaink is a Patkány izgalmas életének követésére. De a kezdeti lelkesedés a hajnal hosszú eseménytelensége után lassan fordult át frusztráltságba, amiben mindenki a maga némaságában elmerülve várta, hátha végre valami érdemlegeset is csinál az a gyengeelméjű gengszter az alattomos támadásom utáni felocsúdáson és a piáláson kívül. S míg máskor talán nem zavarna, hogy végre szépítő pihenésre tehetek szert és lógathatom a lábamat anélkül, hogy valaki vagy valami új lyukat szeretne hasítani a csinos testemre, ez a nyomorult egyhelyben veszteglés új elfoglaltságokat talál az agyamnak, ami nem dobja fel az amúgy is savanyú hangulatomat. 

Bár minden egyes idegszálammal próbálok ellenállni a késztetésnek, olyan akaratlan reflexként találja meg tekintetem az egyik évtizedes kosztól tejfehérré vált ablak mellett letáborozott Vadászt, mintha méregből készült madzagon vezetné a szemeimet magához a puszta lényével. S érzem, milyen forrósággal bugyog fel a gyomromban a megvetés, amikor látom, hogy König milyen gondtalansággal tanulmányozza a kint dúló viharos szürkeséget. Mintha semmi problémája nem lenne ezen a világon, s mintha a koszos téglafalak között elhintett kegyetlen szavai sosem hagyták volna el az ocsmány száját, s még magamnak is nehéz bevallanom, hogy ez miért tölt el irracionális gyűlölettel. Mert, ha elismerem, hogy képes volt parázsló haragot csiholni az ereimbe, akkor megadom neki azt az erőt, amivel képes lesz a bőröm alá férkőzni, amire amúgy is annyira áhítozik. S bár a düh még mindig biztonságosabb érzés, mint a kétségbeesés, és a racionális énem tudja, hogy csupán legyintenem kéne a kicsinyes provokálására, de a lelkemben sarjadt kétséget nem ennyire egyszerű elfojtani, mert az már ráeresztette fonalszerű gyökereit a bensőmre. Lehet, hogy csupán egy apró magocska az a kétely, amit elhintett a hitványságával a tudatalattimban, de megváltoztathatatlan tény, hogy sikeresen találta meg azt az apró kis rést a védelmemen, amin keresztül belém erőszakolta ezt a mocskos bizonytalanságot. Nekem pedig minden magabiztosságomra és hidegvéremre szükségem van ahhoz, hogy megnyugtassam magam afelől, hogy semmi valódi nem lapul meg a mondandója mögött a rosszindulatán kívül. Mert hiába fogalmazta meg azt, amitől az egész lényem retteg, semmi nem támasztja alá, hogy igaza van. És ennek az egyszerű igazságnak a bizonygatásra dühítően sok energiát kell felhasználnom, amitől a stressztől túlfeszült idegeim kínlódva nyújtóznak tovább.