Szörnyek Kora

17. fejezet

Leona és a csapat ismét utazik, s egyre érdekesebb helyzetek alakulnak ki.

Helló!

Úgy vettem észre, hogy az életem minden fennforgásával együtt kb. két hetente tudok biztonságosan feltölteni, szóval ehhez fogom magam tartani! :D

A mai fejezethez nincs külön Trigget Warningom!

Jó szórakozást! :D

F.E.L. – Fertőzött Emlős Létforma

F.H.L. – Fertőzött Humanoid Létforma 

A kis szobában mozdulatlan félhomály uralkodik, s csupán az ágy mellett pihenő gépek pislákoló fényei festik neonszínű szivárvánnyá a betegágyon egymásba kapaszkodó két alakot. S bár az arcuk most végre békés megnyugvást sugároz, de ahogy a steril ágynemű fehérjében pihennek, inkább tűnnek a halál határán lebegő növényeknek, amik a száraz ágaikkal fonódnak össze utolsó mentsvárként. Mégis, a szinte fájdalmas gyengeségük ellenére, végre enyhülni látszik a rajtuk uralkodó rémülettel vegyes aura, ami úgy ivódott bele minden egyes sejtjükbe, mint egy levakarhatatlan nyavalya.

S ahogy tekintetem a szoba túloldalán nyugvó összetúrt fekhelyre vetül, ki tudom olvasni a párnán meghúzódó nedves foltokból, hogy a fiú valószínűleg egy rémálomból felriadva kereshetett vigaszt a nőnél. Nem meglepő, hogy a kényelem helyett inkább a szoros közelséget választotta, mert abban a rengeteg borzalomban, amit átélt eddig is az idősebb társa volt a védelmezője. Talán most is ő horgonyozta le a valóságban, amikor könnyek között vergődve lebegett az álomvilág keserű képeinek és ennek a világnak a határán. S meglehetősen keserű íz szökik a nyelvemre, amikor felmerül bennem, hogy az sem kizárható, hogy egész életében ebben az átmeneti purgatóriumban fog szenvedni. Megrekedve a fájó emlékek és az illanó biztonság mezsgyéjén.

Mert arra mérget mernék venni, hogy a kormány nem fogja hagyni, hogy két még igencsak fiatal Gyógyító, akiből ki lehet még csikarni pár jó évnyi szolgálatot, kárba vesszen. Még akkor sem fogja hagyni egy vezető sem, hogy korai nyugdíjba vonuljanak, ha belebolondulnak a Vadászok kiszolgálásába. Ez a rendszer nem kegyes senkihez sem, főleg nem azokhoz, akik a hatalom szerint arra születtek, hogy igényeket lássanak el. S jóllehet, hogy mindenkinek jobb, ha egy Vadász épelméjű marad és nem mészárol le mindent, ami az útjába kerül, ha kifogy belőle a szufla, de nem változtat a tényen, hogy a világ mostani állása szerint még arra sincs idő, hogy az ember a traumáit meggyászolja.

Ettől a gondolattól pedig gyengül a bensőmben doromboló elégedettség, amit a múlt este tapasztaltam meg az ügyes kis képességem közreműködésével. Mert a végtelenül hiábavalónak tűnik a kis akcióm, ahogy őket figyelem. Minden sebüket elláttam, minden nyoma eltűnt a szövetekből az elszenvedett kínnak, de a fejükben ugyanolyan élénken él minden perc, amit eltöltöttek a sötét kis veremben, ahova lökték őket. Ezt pedig sem az energiám, sem annak a rohadéknak a szánalomra méltó halála, sem pedig az idő nem fogja meggyógyítani. Kétlem, hogy ebből valaha egyikük is felépül, s a legnagyobb jóindulattal is csak remélni merem, hogy elvesztik a józanságukat, és életük hátralévő részében egy laborban sorvadnak majd el legyógyszerezve. Az lenne a leglassabb, de a legkegyesebb haláltusa, amit az élet tud nekik nyújtani.

Elég mélyen merülhetek a gondolataimba, mert már csak akkor észlelem, hogy sötét árnyékot vet rám egy magas alak, amikor megállapodik mellettem a kis kórterem ablaka előtt, s betársul mellém a néma szemlélődésbe. Nem kell Riley-ra pillantanom ahhoz, hogy tudjam, miféle kifejezés honolhat a maszkkal fedett arcán, mert szinte csípi a bőrömet az az elfojtott düh, ami árad belőle, amikor a homályba burkolózott kis szobában elbújt párosra pillant. S a rezignáltságba temetkezett elmémnek van ereje egy percre örömöt érezni a felindultságán, mert beteg módon nyugtatja meg a lelkemet, hogy annak ellenére, hogy az ő fajtájának nem kell ilyenfajta borzalmaktól rettegnie, mégis látom a harag csillogását a tükörképének sötét szemeiben. Ettől egy leheletnyit enged a csontjaimig elkígyózó maró kétségek ereje, amik olyan alattomos hatékonysággal fúrták magukat egyre mélyebbre tegnap óta, mint a holttesteken lakmározó férgek. Mert képtelen vagyok szabadulni a két Gyógyító rettegő arcának képétől, s abban a röpke pár órában, amikor végre le tudtam hunyni a szemeimet, saját magamat láttam a koszos sarokban helyettük.