Szörnyek Kora

4. fejezet

Folytatódik a kiképzés, s Leona egy meghitt ebédet oszt meg a kedvenc Vadászával. 

Halihó!

Ide most rakok egy trigger warningot ismét, mert a fejezetben vér és annak elfogyasztása szerepel! Tudom, hogy a tagek között van, de a biztonság kedvéért! :D

Némán kortyolok egyet kávémból, a reggelim maradéka fölött kiélvezve, hogy végre nem MacTavish vagy Garrick egyik szadista kiképzési ötletére kéne felkészülnöm mentálisan, annak ellenére, hogy már lassan kezdi megszokni a testem a kínzást és a folyamatos sajgást. Gyanítom, hogy ennek az Extrém mivoltomhoz van köze, mert bármennyire is legyünk lemaradva mi Gyógyítók a Vadászoktól fizikai tűrőképességünket és erőnlétünket tekintve, mégis hamarabb alkalmazkodik a testünk a terheléshez és gyorsabban is épül fel. Persze ez valószínűleg csak egy kellemes mellékhátasa a szerepünknek, mert ugyan, hogy a fenébe élnénk túl, mikor ezek az energiavámpírok szárazra szipolyoznak, ha nem tudnánk legalább egy átlagos embernél gyorsabban összekapni magunkat?

Természetesen ettől az apró sikertől lelkemben leheletnyi öröm virágzik, de a legkevésbé sem tudom értékelni, mert agyamban sokkal súlyosabb gondolatok cikáznak, amitől komorság kúszik arcvonásaimra. S úgy tűnik, hogy pontosan elég baljós energiát sugárzok, mert a közös étkezőben lézengő katonák csupán lopott pillantásokkal mernek végig mérni, s leginkább messziről kerülnek el, mint egy leprást. Nem hibáztatom őket, mert a helyükben és is meg lennék rémülve attól, hogy szabad és elérhető bőrfelülettel merészkedjek egy olyan személy közelébe, aki egy érintésével meg tudná szakítani szánalmas kis életem vonalát. De most éppen nem a felém irányuló kitüntetett figyelem zavar, hanem sokkal inkább a Riley-val lezajlott kis meghitt pillanatom utóhatása.

Bármennyire is tölt el még mindig perverz örömmel, hogy kihoztam a sodrából, a 141-es fertőzött létforma likvidáló egység legmagasabb szintű Vadászát, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tornázza fel a vérnyomásom az azóta tanúsított viselkedése. Természetesen, aki megfőzte a szart, az egye is meg, de a férfi a jóslataimat és elvárásaimat meghazudtoló aljassággal és keménységgel vág vissza azóta is minden áldott nap. Tudtam, hogy lesz benne annyi büszkeség és elhivatottság a kötelessége iránt, hogy nem fog felhagyni a kiképzéssel. Arra is számítottam, hogy visszatér a ridegsége, elvégre azt már ezelőtt is sikerült megfejtenem, hogy nem csak a természete olyan, mint egy faragott fabábué, de a védekezési mechanizmusa is hasonlóan hatékony. Ugyanis azután a délután óta, amikor is új nyakláncként égette rá tenyere lenyomatát a nyakamra a kedves kis bájcsevejem hatására, megduplázta az erőfeszítéseit és még nagyobb lelkesedéssel tartja tőlem a távolságot, mint előtte. S ha mégis használni kéne a száját, mert már szándékosan nem veszek tudomást a nonverbális utasításiról és pantomim játékáról, akkor legalább olyan kedvességgel szól hozzám, mintha a cipője talpa alól rángatott volna elő. És bizony, azok a megjegyzései olyan mélyen próbálnak a lelkembe mászni, mint az én felé intézett válaszaim. Persze míg ezt először még mulatságosnak is találtam, mert megmutatta, hogy a látszat ellenére valóban közelebb kerültem a férfi természetének megoldásához, de azért egy idő után én is megunom, hogy egy fallal játszok szóbeli pingpongot. Tudom, hogy én provokáltam ki, én kerestem magamnak a bajt, de azzal nem számoltam, hogy a későbbi viselkedése fokozatokkal jobban fogja tépni az idegeimet.

Meglepő módon azonban ennek ellenére a tanításomat hihetetlen profizmussal bonyolítja le, ami spekulatív gondolatok ezreit indítja el a szürkeállományom kanyargós útjain. Mert azt az üzenetet küldi, hogy bár nem igazán szeretne emberként kezelni, de annyira mégis van benne perfekcionizmus, hogy a maximumot várja el tőlem minden egyes alkalommal, amikor a kiképzés keretein belül egymás légterébe tévedünk. S legszívesebben a saját nyelvem leharapásával okoznék magamnak fulladásos halált, minthogy beismerjem, hogy igenis sok hasznos mozzanatot ad nekem át annak ellenére is, hogy valószínűleg egy kivégzés élvezetesebb elfoglaltság lenne mindkettőnk számára. S az még várat magára, hogy megfejtsem miért is engedem, hogy ez az egész ilyen ügyesen rontsa el a kedvemet. Mert megkaptam, amit akartam, reakciót csikartam ki belőle, ami hozzásegített a Vadász kiismerésnek rögös útján való elinduláshoz. És mégis a fejem eldugott, hátsó zugaiban ott motoszkál egy olyan sötét, undorító érzés, amit nem tudom beazonosítani. Legszívesebben segítenék a fejemnek az asztal lapjának kemény anyagával találkozni, ha az segítene az agysejtjeimnek újra kalibrálni ezeket az ostoba gondolatokat, mert semmi értelme felhúznom magam valamin, amiről tudom, hogy a saját viselkedésem borítékolható végeredménye.