Egy nyitott koporsóban élek (to be continued)

XI. Fejezet

– Gyere – ráz fel legszebb álmaimból Exian.

– Mi? Mi van? Mennyi az idő? – nyitom ki a csipától hemzsegő szememet.

– Nem érdekes, hagyd itt a tested, addig pihen – mondja. Kibújok a testemből és felállok. Exian felém nyújtja a kezét.

– Hova megyünk?

– Ne kérdezősködj. Fog meg a kezem, majd megtudod. – Félve, de megfogom a kezét. Mire pislantok egyet, egy másik hálószobába találom magam, egy régi könyvespolccal szemben. Megfordulok. Egy idős nénike alszik az ágyában betakarózva.

– Mi? Nem! Exian kérlek. Ne tedd ezt velem – könyörgöm könnyeimet visszafojtva.

– Figyelj, valahol muszáj elkezdeni. Ez a legjobb kezdés neked. Ő leélte az életét. Boldog élete volt és álmában, mosolyogva fog elmenni. Nem te mondtad, hogy ilyen halált kívánsz mindenkinek? – Csúnyán ránézek. Miért használja a saját szavaimat ellenem?

– De én... Azt sem tudom mit kéne...

– Azért vagyok itt – tol közelebb az ágyhoz. A néni lelke kiszáll a testéből. Ránk néz és mosollyal az arcán visszanéz a testére.

– Vártalak már titeket – súgja. Rám veti a pillantását. Újra mosolyog, de már nekem küldi a mosolyt. A gyomromba kellett kezet görcs kissé lecsitul. Nyelek egy hatalmasat. – Első?

Exian bólint és lök rajtam egyet. A néni kinyújtja a kezét.

– Nekem is – nevet. – Csináljuk együtt. – Megfogom a kezét. Az összes rossz érzés, és minden más is elpárolog. Exianra nézek, aki a kezével, mintha csak intene, megnyit egy fénylő kaput. A fehér fény megvakít. Nyugodtság és béke árad végig a testemen. A kapu felizzik. A nénivel kézen fogva indulunk el a kapuhoz. Megáll előtte. Rám mosolyog újra, megsimogatja a karom és elengedi a kezem.

– Köszönöm – mondom. Széttárja a karjait és belép a kapun, ahol fehér fények kísérletében elhalványul, majd a kapuval együtt eltűnik.

Kieresztek egy sóhajt.

– Jól csináltad.

– Gondolom, nem mindig ilyen egyszerű.

– Nem, de kezdésnek jó volt. Pánikolókkal nem fogsz találkozni. Amikor először mentem utánad a szobádba feltűnt, hogy nem tudsz mozogni, igaz? – Bólintok – Erre is képes vagy, ha úgy vesszük, nyugtatóként hatsz rájuk. Amikor először lépnek ki a testükből, csökkent érzelmi állapotban lesznek. Ugyanúgy, mint mikor veled történt. Nem voltál képes bepánikolni. Kérdései lesznek. Az általában mindig van. De csak lassan haladunk, az elején végig veled leszek – nyugtatgat. Nem mintha megnyugtatna, de már nincs visszaút. Megvolt az első. Visszavisz a szobámba, ugyanazzal a gyorsasággal, ahogy elhozott onnan. – Szeretnéd, hogy maradjak egy kicsit? Az első sose egyszerű. – Megrázom a fejem és visszabújok a testembe. Mozdulatlan maradok. Megvárom, hogy elmenjen.

Átmegyek anyához. Kinyitom az ajtaját. Felnéz, az ajtó nyitódásának nyikorgására. Rám pillant.

– Rosszat álmodtam. Itt aludhatok? – Anya fáradtan rám mosolyog és megpacskolja a maga melletti szabad helyet. A plüssbanánommal a kezembe befekszem mellé. Megsimogatja az arcom és azonnal elalszom, ahogy leteszem a fejemet.

Felébredek, a szememet könnyek áztatják. A néni mosolygó arca van a szemem előtt. Vele álmodtam. Fiatalon beleszeretett egy fiúba, akivel később összeházasodott és született négy gyermekük. Aztán született még hét unoka és azóta, két dédunoka is. Láttam, ahogy együtt nevet és táncol a család a legfiatalabb unoka esküvőjén. Láttam, ahogy leéli az életét. A boldogságát. A gyötrelmeit és a kételyeit. A szenvedést, amit a férje halála okozott. A kitartást, amivel itt maradt és segített az unokáknak. Vigyázott a dédunokákra, pelenkázott. Játszott. Láttam a mosolyt az arcán és éreztem a megkönnyebbülést, a boldogságot. Hogy végre csatlakozhat a férjéhez.