Egy nyitott koporsóban élek (to be continued)

XXI. Fejezet

– Tanulunk együtt? – kérdezi Kora megszeppenve, miközben sétálunk az udvar felé. – És akkor megbeszélhetnénk, hogy mi történt. Látom, valami nagyon nyomja a lelkedet. Jobb lenne, ha kiadnád magadból. Exianba nem bízhatsz, itt vagyok, hogy legyen kivel megbeszélned.

A szavai méreggel töltenek meg. Igaza van, Exian már nem lehet az, akire számíthatok, akinek kiönthetem a szívem, ha erre lenne szükségem, de Kora pofátlansága se az, amire most szükségem lenne.

– Nem akarok erről beszélni – emelem fel a hangom.

– Oké, akkor csak tanulni? – fújja a visszavonulót a reakcióm láttán.

Régen nehéz volt felmérgelni, régen jól reagáltam volna. De most már nem hagyom, hogy az legyen, amit mások akarnak. Nincs erőm erről beszélni és nem erre van szükségem. Kicsit ki akarok kapcsolni, de Kora mindig csak erről tud beszélni. Ő élvezi. Tetszik neki, hogy része lehet egy természetfeletti életnek, de a rossz részét ő nem kapja meg. Csak rajtam látja.

– Most nem – intek egyet és a kapu felé veszem az irányt.

Ahogy kiérek a kapun, egy közeli sikátor felé veszem az irányt. Megbizonyosodok róla, hogy senki sem lát, és haza teleportálok. Ledobom a testem és a táskám az ágyra, majd megjelenek a purgatóriumba. Tudom, hogy megígértem anyának, hogy nem használom a képességeimet, ha nem muszáj, de ezt most a muszáj kategóriába sorolom.

Noah gondolatára az egész nap a torkomban ülő sírógörcs kezd felszívódni. Futok a bálák felé, szabadjára engedve a szélben a bánatomat.

Amikor ide jövök, olyan érzés, mintha táskaként le tudnám adni minden fájdalmamat és negatív érzésemet a ruhatárban. Meg is teszem és meleg mosollyal lépek a szokásos bálánk mögé.

Noah egy kockás pléden fekszik az eget figyelve.

– Sziesztázol?

– Csak sajnálom a fehér ruháidat – nevet felnézve rám. – Szép szín a zöld, de nem múlhatja felül ezeket az angyali ruhákat, amikben tündökölsz – kacsint és meglapogatja maga mellett a plédet.

Csak kár, hogy a halál angyalának a ruhái.

Akkor nem csak nekem tűnt fel, hogy az utóbbi időben csak fehéret viselek. Most kivételesen nem ruha van rajtam, hanem világos színű farmer és egy fehér hosszú ujjú felső. Elkomorodva ülök le mellé, a felsőm ujját birizgálva.

– Nem kellett volna? – kérdezi aggódó hangon, felülve.

– De, igen. Köszönöm, hogy gondoltál rám – mosolygok szomorkásan.

– A múltkori táncuknál, amikor megcsúsztál, féltem, hogy megfogja a fű azt a gyönyörű ruhát, így gondoltam megelőzöm a balesetet.

– Megint táncolni szeretnél? – rémülök meg. – A múltkori bénázásom után?

– Most valami másra gondoltam, de szívesen bénázok veled, ha szeretnél megtanulni.

Megrázom a fejem és felé biccentek.

– Mutasd mid van – vigyorgok, kissé felszabadultabban.

Felpattan és a mögöttünk lévő bála másik oldalára sétál. Elővesz egy fonott fakosarat és magasra emelve büszkélkedik vele.

– Piknikezni fogunk?

– Ha már ilyen szép helyen lehetünk – ér fülig a szája. Leül velem szemben és elkezdi kipakolni a kosár tartalmát. Elővesz két borospoharat és lefekteti közénk.