Egy nyitott koporsóban élek (to be continued)

XXIII Fejezet

Az erdőben sétálok mezítláb. Jól esik a hideg a talpamnak, sikerül tőle a valóságban maradnom és nem elmerülni a bánatomban.

Pár éve majdnem meghaltam. Emlékszem. Az autóbaleset. Még gimis voltam és pont nyáron történt, amikor egy hírtelen jött esőnél megcsúsztunk, és neki csapódtunk a korlátnak. Egy darab a fémkorlátból belefúródott a bordáim közé. Anya eszméletlen volt és sokáig nem hívta senki a mentőket.

Azt mondták, csoda, hogy túléltem. Nagyon sok vért vesztettem.
Akkor ott volt Exian. Akkor döntötte el, hogy átváltoztat. Ettől a pillanattól fogva változott meg az életem gyökerestül.

Apa halála óta követett. Nem bírt elengedni ezért önző okokból, örökre maga mellé láncolt.
Ez sok mindent megmagyaráz. Ezért tud olvasni a gondolataimban.

De már egy ideje nem teszi. Csak az elején élt vissza vele. Én meg azt hittem, ennyire kiszámítható vagyok.

Találok egy patakot, ami felett egy hatalmas ág húzódik, így ráfekszem az ágra és a folyó vizet kezdem piszkálgatni, visszamerülve a gondolataimba.

Belém szeretett.
Belém szeretett.
Belém szeretett.

Minden ezért történik. Anoline ezért...

Sose gondoltam volna, hogy a szerelem ennyi rosszat szülhet, hogy ennyi ember életét tönkre teheti, egyetlen érzés. Egyetlen aljas, hátulról támadó érzés, ami szép élményeket és kellesem másodperceket kecsektet, de közben széttörti megannyi ártatlan ember életét.

 
Régen vágytam ezt az érzést, álmokat sződtem milyen lehet, amikor a szeretett férfi a karjaiba tart, amikor egy meleg ölelés feltölt egy nehéz nap után. De már csak arra vágyom, hogy ez az érzés megszűnjön. Hogy inkább ne legyek bárki által is a szeretett fél, csak tűnjön el a negatív oldala. Csak Exian szeressen ki belőlem és engedje el a megfáradt lelkemet. Hogy újra gondtalan lehessek a szerelem árulásokkal teli gyötrő érzése nélkül.

Csakis egyedül. Már nem vágyom másra, csak hogy az a kislány újra élhessen és boldogan szorítsa a plüss kutyust. Hogy az orvosa mosollyal az arcán közölje a csodás gyógyulást. Hogy a szülei megkönnyebbült sóhajjal, örömtől zokogva ültessék be Anoline a kocsiba és vigyek haza a rózsaszín hercegnős szobájába.

Mindenről lemondanék, ha képes lennék visszaadni a le nem élt életét.
A mohára hajtom fejem és magamba szippantom a vadon sötét és kissé nyomasztó illatát. Beszívom a friss levegőt, ami beférkőzik az orromba.

Eggyé válik a lélegzetem a szellő és a lombok susogásával. A szívem üteme átveszi a kis patak csobogásának ritmusát. Teljesen a rengeteg részévé válva nyújtózom végig a korhadt ágon. Melankolikus, szinte letargikus hangulatomat magába szippantja és sajátjává alakítja, mintha csak hozzám kapcsolódva váltaná arcait. A moha befogja a bőrömet és a ruhámat, mintha az erdő gyermekeként egész életem az övé volna.

 
Régen nem vonzott magához különösebben a természet. De most már csak benne találom a megnyugvásomat, ahogy a víz csobog alattam, ahogy néha apró ágak törnek, ha állatok járnak a közelben.

A természet elfogad, nem próbál befolyásolni, és nekem sem kell őt. Teljes a körforgás, mindenféle beavatkozás nélkül. Neki nem kell műtétekkel, sem gyógyítással segíteni. Csak magára van utalva. Maga a nyugalom.

A piciny folyó, mint egy ér, egy véna, ami szállítja a vért, úgy áramlik a medrében, mint az életet hordozó folyadék. A hatalmas fák, és annak gyökerei, amik szívként, isszák a fluidumot és víz körforgásának segítségével pumpálják vissza a test többi részébe.

A moha illata és a csodálatosan komor, kissé borús kinézete, a sötétzöldben és barnában tündöklő környezetnek. Egy külön világot, egy saját dimenziót teremt magának az erdő, amibe csak pár kiválasztott embert enged be, hogy ő is teljesen a részévé váljon.
Kifújva a nyugalmat magamból feltápászkodom és erőt gyűjtök.  Haza teleportálok és leülök a kanapéra, gombóccá húzva magam. A környezetváltozás hatására, a hangulatom azonnal idomul a közeghez. A békességem elpárolog. A csend és a halk susogás ricsajjá, és kocsik zajává alakul.

– Lorina, hát itt vagy? – szól anya. – De hát a tested az ágyon... – lehuppan mellém és az arcát a kezébe temeti.

– Nehezemre esik felfogni, hogy vagy erre képes...

Felnéz és végigsimítja a hátam. Búskomor tekintetével méreget, ahogy próbálom visszatartani a könnyeimet. Görcsbe rántja a gyomrom a valóságba való visszatérés. Én csak szeretnék örökre eggyé válni a természettel, békességben.

Csak ne kérdezzen rá.

Könyörgöm.

Nem vagyok hozzá elég erős, hogy beszéljek róla. Neki nem. 
Tekintete ellágyul és hátradől, felhúzva a lábát. Nem szól, nem fürkész a tekintetével, csak átkarolja a vállamat és csendben támogatva engedi, hogy szomorú legyek. Nyelek egy nagyot és felnézek rá.

– Van egy fiú... – kezdek bele. Arcára apró mosoly ül ki és izgatott mocorgásba kezd. – Nem tudom, hogy nekem szabad-e...
– Örülök, hogy próbálsz tovább élni – vigyorogja.
– Attól még, hogy halállá váltál nem vesztetted el az élethez való jogodat. Jogod van elvégezni az egyetemet. Jogod van szerelmesnek lenni és leélni az életedet, úgy, ahogy te szeretnéd.
Megértem a dilemmádat, de ez csak egy átmeneti időszak. Nem szabad, hogy meghatározza minden döntésed. – Szavai nyugtatóként hatnak rám. Igaza van. Exian okozta ezt, de csak rajtam múlik, mit hozok ki belőle. Vannak, akik támogatnak. A két legfontosabb ember az életemben már tudja. Eljön az idő, amikor már Noahnak is elmondhatom. Majd akkor ő eldönti, elfogad-e így.

Rá mosolygok és hozzábújok. Nem is tudom, mi lenne velem nélküle.
– Köszönöm, hogy vagy nekem. És köszönöm, hogy nem rettensz vissza attól, hogy mivé váltam.
Közelebb húz és puszit nyom a fejem búbjára.
– Sose hagynálak magadra. Na, és hogy hívják a fiút? – érdeklődik somolyogva.
– Noahnak hívják. Megtanít festeni – mosolygok.

*

Anya Korával együtt ront be a szobámba, kopogás nélkül. Az ágyam felett lebegve tanulok, míg a testem pihen. Nem bírtam ébren maradni, így ezt a megoldást találtam.
– Keményen tolod csajszi – mondja Kora tátott szájjal mosolyogva.
– Exian nem azt mondta, ne használd túl sokat a képességeidet? – kérdezi anya aggodó hangon.
– Ne izgulj, jól vagyok – mondom anyának, majd visszabújok a testembe. – Mi történt? – érdeklődöm.

– Gyere a nappaliba – kapja el a csuklóm Kora és elkezd kifelé rántgatni.
Egy hatalmas doboz és sok zacskó vár rám a nappaliban. Hobbi kreatív felirattal a zsákokon.
– Nyisd ki – unszol anya.

A zacskókhoz sétálok és kiveszek egy fehér vásznat belőle.
– Csak nem? – izgatom fel magam. Hevesen bólogatni kezdenek és segítenek kipakolni a csomagokat. Egy teljes festő készlet tárul elém, ami beteríti a nappalit. Legalább hét különböző formájú és méretű vászon hever a kanapén. Egy fa és egy műanyag paletta mellette. Egy hatalmas ecsetkészlet, festőkésekkel és még annál is több különböző színű festék.
– Úristen, anya, ez nagyon sok minden – hűlök el.

– A legjobbat még ki se nyitottad – tolja közelebb a nagy dobozt Kora. Legalább akkora, mint én, így izgatottan kezdem el szaggatni a kartont. Egy vászontartó hatalmasodik fölém, mintha csak azt sugallná, hogy csakis azok használhatják, akik felérnek az ő képességeihez.
– Gondoltunk segítünk, hogy Noah meg tudjon tanítani – vigyorognak mindketten. A nappali úgy néz ki, mint valami festőműhely. Segítenek átrendezni a szobámat és bepakolni mindent, hogy elférjek.

– Még csak egyszer festettem. Nem vagyok elég tehetséges ennyi mindenhez.
– Dehogy nem – mutat anya körbe az anatómia rajzokon, amik a szobám falát díszítik. – Mindig is az voltál, csak sosem koncentráltál rá. Most van rá lehetőséged.
– És tanárod is – kacsint felém Kora a csípőjével meglökve. Összenevetünk és gyönyörködünk az új műhelyembe. Izgatottan topogok.
– Menj – mondja anya. – Meséld el neki – neveti.