Egy nyitott koporsóban élek (to be continued)

XII. Fejezet

Exian megpöcköli Kora homlokát.

– Leállhatnál ezzel a pöckölgetéssel – háborodik fel Kora.

– Szükségünk van a halandó vakságodra – mondja Exian lapos tekintettel. Kérdő pillantásunkat rávetjük az elfojtott idegessége láttán.

– Ez mit akar jelenteni? – kérdezem félve a választól. Látom Exian arcán, hogy nagyon fárasztjuk a kérdéseinkkel, már most. Máskor kissé türelmesebben kezdünk neki az edzéseknek, de ez a mai nap nem ilyen lesz. 

Közelebb lép, amitől hevesebben kezd el verni a szívem. A félelem teszi ezt, hogy megint valami szörnyűséget kell tennem, vagy valami más okozza? Megáll előttem, egy leheletnyi távolságra és a kezét felém emeli. Tenyere a mellkasomon pihen, a testemnek esélye sincs felmelegedni forró érintésétől, mivel meglöki a mellkasomat, kilökve a lelkemet a testemből. A testem ráborul az ágyra, Kora mellé hullva.

Tekintetem villámokat szór felé, amik visszacsapódnak, mintha Exian csak egy villámhárító lenne. Kivasalt arca idegenné teszi, mintha új halál állna előttem. Az, akinek mindig is gondoltam a halált, mielőtt megismertem volna.

– Mi bajod van? – pattanok neki, de mintha itt se lennék, mintha ő se látna ebben a formámban, figyelmen kívül hagy és sokatmondó tekintettel Korára néz.

– Nem látom őt, ha ez a kérdés – Kora minden ellenszenve és undora egyszerre vetül vissza Exian tekintetében. Felhúzza az orrát és szemforgatás közben fintorog továbbra is, miközben a testemet az ágyra igazítja.

– Ez – feleli Exian érdektelenül, majd felém fordul. – Megtanulod, hogy lélek formában, hogyan válj valóságossá. Kora most nem lát. Ha észrevesz, sikerült. Amíg ezt a képességet nem sajátítod el, addig nem megyünk a purgatóriumba.

– Miért van erre szükség? Ha valóságosan kell odamennem, miért nem mehetek a saját testemben?

– Az ott lévő lelkek nem tudják, hogy van egy új halál. Egyelőre nem is akarom ezt közölni velük. Ha embert vinnék oda, az felzaklatná őket. Az új halál gondolata is. Viszont, mindenki, aki belép oda, valóssá válik. Ezért úgy viszlek oda, mintha te is csak egy lélek lennél.

– És nem fog feltűnni, ha eljövök?

– Kisebb gondjuk is nagyobb. Mindenki a saját dolgával van elfoglalva. Majd ott elmagyarázom. Nem fognak észrevenni se, ha valós lélekként mész oda. Elég a kérdésekből – int le egyetlen mozdulattal. – Most, ha megpróbálsz megfogni valamit, átcsúszol rajta, ezért fejleszteni fogjuk a képességeidet. Próbálkozz, hogy meg tudjál érinteni valamit, anélkül, hogy a lelked átcsúszna rajta – sietett.

Nem tudom mi baja, de nagyon türelmetlen ma. Izgalmasnak hangzik a purgatórium és érdekel is, de rettegek. Azért kell odamennem, hogy később én is szállíthassam oda a lelkeket. Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet ilyen korán odamennem. Abban meg pláne nem, hogy egyáltalán sikerülhet, ha ilyen a hozzámállása.

– A falnak ne fusson neki? – ugrik Kora Exian torkának. – Nem hallak csajszi, de remélem beszóltál neki. Ne beszéljél így vele – perzseli fel tekintetével Exiant.

Aranyos, hogy meg akar védeni, de most nem ez a megoldás.

Koncentrálnom kell. Korának nem is volt olyan rossz ötlete. Odasétálok a falhoz és megpróbálom megtámasztani rajta mindkét kezemet. Átcsúszok a falon és arccal megsimogatom a betonjárdát, ami a szobám mellett húzódik a szabadban. Még jó, hogy ebben a formában nem érzek fájdalmat. Felpattanok és visszaugrom a szobámba. Nagyon furcsa érzés átlépni a falon. Még sosem próbálkoztam ilyenekkel. Kicsit olyan, mint amikor a fogselymet húzogatom a fogaim közötti ürességben. Exian a fejét fogja. Kora pedig Exian reakcióit figyeli.