Egy nyitott koporsóban élek (to be continued)

XXIV. Fejezet

A bálák felé szaladok, mosollyal az arcomon, a szellő lebegteti a hajam és boldogság tölti el a szívemet, ahogy meglátom Noaht a fűben festeni.

– Szia Napfény– köszönt, felnézve rám a festményéből. Hason fekszik és lóbálja a meztelen lábát. A bézs színű vászon hosszúnadrágja felhajtva, amíg a nadrág engedi, ugyan így sötétbarnás ingének ujja, amit kissé összekent a festék.

– Megtanítasz festeni? – repülök mellé a fűben, ledobva magamról a szandálomat. Meglököm a kezét, és oldalra borul, ahogy neki ütközöm. Kapálózik kezével, hogy visszanyerje az egyensúlyát, így összekeni az arcomat zöldre színezett ecsetével. – Hé – törlöm le arcomról, inkább elkenve, hogy megnézzem, mit kent rám.

– Te ugrottál rám, ez a karma Napfény – nevet.
– Akkor se ér! – durcásan kikapom az ecsetet a kezéből és összekenem vele az arcát. – Na, így már jobb – vigyorgok diadalmasan, leheverve mellé. Nem küzd tovább, elengedi magát és egymás mellett fekszünk a hátunkon.

– Te nyertél – emeli fel a kezét védekezően. Lágy ragyogó kék szemét rám veti. – Persze, hogy megtanítalak Napfény – görbül felfelé a szája gyengéden.
– Anyától és a barátnőmtől kaptam egy nagy adag festőkészletet, így már meg tudsz tanítani – vihogom.

– Nem kellett volna semmi ahhoz, hogy megtanítsalak. Így is megtettem volna.
Hasra fordul és elém teszi a vásznat, amin alig pár zöld csík éktelenkedik.
– Most kezdtem, de átadom.
– Mit szerettél volna festeni? – érdeklődöm.
– Csak amit látok – mutat az erdő felé, ami mögött hegyek húzódnak végig.
– Akkor fessük ezt.

Felülünk és elkezdjük az elénk táruló természeti csodát festeni. Amikor megakadok egy részen és sehogy se megy, Noah bekúszik mögém és megfogja a kezem. Az állát a nyakamba temeti és hozzásimul a hátamhoz. Egyik kezével a vásznat fogja a kezem alatt, a másik kezével, a csuklómat irányítgatva festi a felhők részleteit. A felhőt rengetegszer árnyalja és festi át, a tökéletest is, kitökéletesíti.

– Szerintem már így is tökéletes – nevetek, amikor újrakezdi.
– Az a felhő, már húsz perccel ezelőtt is tökéletes volt, csak kellett egy kifogás, hogy hozzád bújva maradhassak – hajol a nyakamba és beszívja a belőlem áradó illatot, hogy emlékezetébe vésse a pillanatot. Leteszem az ecsetet és szembefordulok vele, a lábamat átrakva az ő terpeszben lévő lábán.

– Nem kell hozzá kifogás – bújok a mellkasához szorosan. Egy pillanatra lefagy, de érzem, ahogy belülről átmelegedve, arcán hatalmas vigyorral karol át és szorít még közelebb magához.

~'·'~

A púrgatóriumi sátrak között ténfergek, ha már meglátogattam Noaht, gondoltam benézek. A közösségi sátor felé veszem az irányt és próbálok rájönni, honnan ered a természetellenes fény. Lámpák és égők sehol se világítanak, fáklyákkal kirakott utat se találok, ennek ellenére mégis világos van a sötét éjszakában. Mintha a sátrak bocsájtanák ki magukból a fényt, mintha a felszívott napfényt sugározná a sötétben.

Mire odaérek a sátorhoz Josh és Phil a sakktábláknál ülve röhögcsélnek. Szinte sosem láttam őket a közösségi sátoron kívül. Ők egymásban találták meg, a békét.

– Sziasztok – köszönök nekik oda. Josh feláll és elvesz egy széket, amit maguk mellé helyez el, rámutatva, hogy foglaljak helyet. Phil int a kezével, de teljesen belemerült a játékba, így a figurákat fürkészi.

– Beszállsz? – kérdezi Josh az öltönyének ujját igazítva. Phil rásandít és ráncos homlokát még jobban összegyűri.

– Inkább nem, köszi – vágom rá gyorsan, mielőtt Phil kikelne magából.