Egy nyitott koporsóban élek (to be continued)

XXVI. Fejezet

Anya benyit a szobámba, majd bebújik mellém az ágyba. Magához ölel én pedig kitörlőm a könnyes csipákat a szememből.

Tegnap este, sikerült nagy nehezen kinyögnöm, miért nem bírom abbahagyni a sírást. Azóta megállás nélkül zokogtam és átverésem jeleként a vállamon éktelenkedő heget kapartam véresre, hogy megpróbáljam eltűntetni minden jelét annak, hogy valaha is ismertem volna Exiant.

Anya jött be és állított le. Éppen csak annyi időre hagyott magamra, amikor teljes kimerültségemben álomba sírtam magam.

A szeme alatti karikákból látom, hogy egész éjszaka mellettem virrasztott és visszaaltatott, amikor egy rémálom izzadságából riadtam fel.

Az órára nézek, ami az éjjeli szekrényemen pihen helyettem is. Tíz órát kettyent. Már javában elkéstem az óráimról. Anya szóba se hozzá, de a gyomromba beállt hatalmas gubó nem csökken a gondolattól, hogy ma itthon maradok.

Anya kiszalad és hoz nekem egy bögre forró teát, mivel tegnap egésznap nem ettem és nem is ittam semmit.

– Itt van Kora, szeretnéd, hogy...

– Nem – vágok a szavába. – Egyedül szeretnék most lenni – bújok közelebb a banánhoz, vigaszt remélve tőle.

– Rendben, hazaküldöm – súgja, majd becsukja maga mögött az ajtót.

Kiveszem a párnám alól a hajtűt, ami az átváltozásom, és a szenvedésem egyik okozója. Azóta ott pihen, amióta átváltoztam, nem mertem megfogni, még megnézni se, hogy ott van-e még.

– Most már nem menekülök előled – súgom az ékszernek.

Furcsa érzés kerít hatalmába, mintha a lelkem milliónyi darabra robbanna szét és veszíteném el a darabkáit egyesével, amiket másik helyettesíti. Üresség tölt el belülről, ami mély keserűséggel párosul. Az egész életem végig pörög előttem. Egy élet. Nem az enyém. Sok élet. Rengeteg ember. A hangok, a gondolatok. Szétrobban a fejem. Összehúzom magamat az ágyon. Képek ugrálnak a szemem előtt. Helyszínek. Vágyak. Meg nem valósult álmok.

Idegen emberek fájdalma vájja végig a testemet, ahogy a lelkem újra és újra meghal. Szomorú vagyok. Könnyek gördülnek végig az arcomon, ahogy egyre kissebre húzom magam. Fáj. Fáj mindenem. A testem lüktet. Izzadok és fázok. Nem kapok levegőt.

Boldog vagyok. Pillangók a gyomromban. Gyomorgörcs. Szerelem. Bizalom. Halál. Félelem. Élet. Születés.

Mindent érzek egyszerre. Mindent látok és hallok. Túl sokan vannak a fejembe. Érzem Exian jelenlétét. Érzem a lelket, amik folyamatosan továbblépnek. Anélkül, hogy ott lennénk. A rendszer működik magától. Ezért mondták, hogy Exiannak nincsen rám szüksége. Ő csak kézben tartja a dolgokat. Nem visz el mindent lelket. Nincs jelen minden halálnál. Nekem sem kell. De közben mégis. Mintha hívna. Valaki hangosabban szólít. Egy hang. Egyre hangosabb és visszhangzik a fejembe.

Kiszállok a testemből és próbálom elnyomni az érzést.

Anoline halálánál megtudtam, hogy képes vagyok rá, szeretném tompítani ezt a fájdalmat, ami marcangol belülről.

Az érzésre koncentrálok és lehunyom a szememet. Nem tűnt el a kín, de kevésbé érzem magamat, egy kutya által szétmarcangolt házi feladatnak.

Kinyitom a szememet és az utcán találom magamat két összeütközött autó mellett állva. Az egyik autó a sarkon áll, a másik befordult mellé, mintha kikanyarodás közben csapódtak volna egymásba. Az egyik ülésen egy fiatal férfi kezd el mocorogni és nyögdécselni. Odaszaladok hozzá. Egy fémdarab átszúrta a combját, ha nem jut gyorsan ellátáshoz, meghal. Valóssá teszem magamat és kinyitom az ajtót, hogy hozzáférjek a lábához. Elkapta a vas az artériát, így nem nyúlhatok a vashoz, csak rögzítem, hogy ne mozduljon el, amíg a tűzoltók ki nem szedik a kocsiból. Egy fiatal pár sétál felénk.