Egy nyitott koporsóban élek (to be continued)

XXV. Fejezet

Exian

– Az ígéreteid nekem már nem jelentenek semmit – zokogja. A szívem apró darabkáit söpörném össze, magyarázattal rukkolnék elő, ha engedné. Talán akkor megértene...

Talán.

De a szilánkokba lök bele, amik egyesével állnak ki belőlem, amikor kiszalad a sátorból mellettem, félretaszítva engem az útjából. Utána szaladok, próbálom elkapni a csuklóját, de mire elérném, már eltűnik a szemem elől, porfelhőt hagyva maga után.

A hátamba tőrként állnak bele a lelkek tekintetei, mintha én lennék minden gonosz forrása, mintha szándékosan akarnék neki ártani. Örülök, hogy ennyire megkedvelték pár találkozás után, mert úgy érzem, rám itt már többet nem lesz szükség. Őket is mindig elveszítem, de mindig volt kihez jöjjek, és a segítésük mindig kizökkentett a letargikus hangulatomból, legalább egy kis időre.

Már nem veszekednek velem, nem mondanak semmit, csak lesújtó szemük izzik a haragtól. Mindenki azért kerül ide, mert nem tudják elengedni az életük egy szakaszát. Jogosan reagálnak így, amikor kiderül, hogy én vettem el Lorinától az „életét". Habár nem öltem meg, mint azt tettem már sok más emberrel, de megfosztottam őt a szabad választás jogától. Talán ha tudnák miért tettem...

Kisétálok a sátorból és a purgatóriumon kívülre sietek. Hamar körbe fog járni az információ, úgyhogy itt már nem látnak szívesen. Végleg elvesztettem a kötődést az emberekhez. Még egy lélek van, aki nem valószínű, hogy megtudja tettemet, de ő még ennyire se fogadná jól. Ha meg lehetne ölni a halált és kiderülne számára ez, amit tettem Lorinával, ő megtenné. Ő megölne engem.

Megjelenek az egyik bála tetején és köhintek egyet.

– Szia Napfé... – Noah kikerekedett szemei rám vetülnek.
– Nem rám számítottal?

– Veled már viccelni sem lehet? – nevet nyugtalanító módon, tarkóját vakargatva. – Mi járatban erre?

– Már meg se nézhetlek? – kérdezem, mire csak egy vállvonással válaszol. – Amióta kérted a poharakat nem láttalak. Gondoltam rád nézek itt vagy-e még.

– Eddig nem nagyon látogattál – szívja a fogát. – De, hogy ne lennék? Félsz, hogy az egyetlen lelket elveszíted, aki itt ragadt veled évszázadokra? – kérdezi kellemetlenül nevetve.

– Én csak örülnék neki, ha végre sikerülne továbblepned. Amennyit a táborba vagy, amúgy se számít nekem sokat – nevetek én is kissé idegesen.

– Kellett egy kis idő – von vállat.

– Nem is hibáztatlak érte.

– Csak a szememre hányod – mászik fel mellém a bálára. Lehuppanok mellé.

– Sikerült rájönnöd valamire? – kérdezem reménnyel teli szívvel. Nem kívánom ezt senkinek. Ő is magányosan sínylődik velem egy ideje. Annak ellenére, hogy tényleg ő van velem itt a legrégebb óta, akár hiszi, akár nem, teljes szívből örülnék, ha sikerülne neki a továbblépés. Ha nem az örök magány lenne a sorsa. Mint az enyém. Vagy, mint amibe Lorinát taszítottam.

– Nem, de nem is biztos, hogy bánom – mondja apró mosolyra húzódó ajakkal.

– Na, mert történt valami? – érdeklődöm.

– Nem különösebben – von vállat ismét.

Valamit titkol, de amíg ez segíthet neki addig nem bánom. Az utóbbi időben kicsit eltávolodtunk, amikor is elhatározta, hogy kijár ide. Nem várhatom el, hogy ennyi idő után, ugyan úgy megbízzon bennem, mint eddig. Ahhoz újra ki kell építenünk a kapcsolatunkat. És ahogy Lorinával alakul a kapcsolatunk talán ő az egyetlen, akire számíthatok, hogy velem marad. Az elején nagyon nehéz személyiség volt, de idővel elfogadta a sorsát. Azóta igazán jó barátomnak nevezhetem. Aztán pár éve történt valami. Megtört. Mindenkinek van egy határa, de kétszáz év raboskodás után megtörik az emberbe valami. Elvonult. Eltűnt és nagyon sokáig nem is találtam rá.

– Jobb itt, mint a többiek társaságában? – kérdezem, hátha sikerül csökkentenem a rátelepedő magányt, amit szerzett magának. Hátha visszajön és nem tölti egyedül üres óráit.

– Itt nem vesztek el senkit. Elegem volt, hogy a halálom is arról szól, hogy mindenki elhagy.

– Hát én örökre itt leszek – húzom fel a lábamat felé kacsintva.

– Én pedig remélem nem! – nevet. – Örökre? – néz rám, hatalmasra tágult pupillákkal.

– Lemaradtál egy pár dologról.

– De miért? Elmehettél volna...  Vállat vonok és a bálából kilógó szalmát kezdem el piszkálni. Talán igaza van. De ez volt a halálom legjobb döntése. Az egyetlen, amit sose fogok megbánni. Amit akárhányszor is kezdeném újra, nem változtatnám meg.

– Nem úgy alakult a helyzet...

– Remélem megérte – pacskolja meg a hátamat.

– Abban biztos lehetsz – mosolygom.