Egy nyitott koporsóban élek (to be continued)

XVIII. Fejezet

– Adam, ne kövess mindenhova – hordom le.

– Miért nem akarsz velem beszélni? Olyan ritkán látlak. Néha kiszabadulsz a szobádból, akkor legalább csinálj is valamit itt. 

Exiannal gyakorlunk és végre sikerült magamtól átjönni a purgatóriumba, de persze az az első dolgom, hogy belefutok Adambe.

Eltelt pár nap mire kezdtek visszarendeződni a dolgok, mert anya és Kora nem örül, hogy Exiannal kell a múltkori után gyakorolnom, de nincs választásom.

Exian nem változott, kicsit mintha nem is érdekelné, ami történt. Igaz ezt beszéltük, de nem gondoltam, hogy ilyen egyszerűen elenged mindent.

Fáj, de azzal nyugtatom magam, hogy jobb lesz így nekem. Majd találok valaki mást. Akivel jövőm is lehet. Aki ki tud szakítani a halálságból és életem lehet mellette. Nem halálom.

– Még a nevedet sem tudom – folytatja Adam kiszakítva a gondolataimból.

– Lorina vagyok – sétálok töretlenül előre, hátha lerázhatom.

Ha már eljöttem, megnézem, hogy Noah itt van-e. De nem vihetek magammal egy halott lelket.

Adam és a többi lélek ugyan abban a ruhában van, amiben először láttam őket. Igazam volt, a purgatóriumban azokat a ruhákat viselik, amiben meghaltak. Lehetőségem még nem volt megkérdezni, de ez nekem elég bizonyíték.

– Adam, kérlek. Egy kis magányra van szükségem. Esküszöm, ha legközelebb találkozunk, beszélünk – ígérem meg. Lehet nem volt a legjobb ötlet. De máshogy nem hiszem, hogy le tudom rázni.

Durcásan bólint és összefont karokkal eltipeg a másik irányba. Futni kezdek, a táborból kifele a bálák irányába.

Ha itt van, tuti megint a bálák árnyékában fekszik.

Nagyon tűz a nap, ha a testemben lennék, tuti leégnék pillanatok alatt. Megállok egy pillanatra és elgyönyörködöm a tájba. Olyan varázslatos ez a hely. Eredetileg sokkal sötétebbnek és tüzesebbnek képzeltem a purgatóriumot. Sose gondoltam volna, hogy egy ilyen meseszép réten találom meg.

Engedem a nap sugarainak, hogy felmelegítsék a bőrömet, miközben lelassítva haladok a bálák felé. Mindig csak rohanok, jól esik kicsit kiszakadni és csak gyönyörködni a látványba.

Noah az egyik szalmakupac mögött fekszik, kiterülve a napon. Szőke haját és az alatta elterülő füvet fújja a szél. A haja szinte csillog ebben a verőfényes napsütésben. Biztos bántja a szemét a nap, de ennek ellenére, a felhőket követi kék tekintetével.

– Noah – szaladok mellé. Lehuppanok a fűbe és lefekszem az árnyékba, oldalra fordulva, hogy lássam az arcát. Noah az oldalára fordul és a kezét a feje alá teszi egy gyengéd mosoly kíséretében. Szeme azonnal megcsillan és vonásai kisimulnak, ahogy a nap sugarairól rám emeli tekintetét.

– Szia – köszön gyengéden. Vajszínű hosszúnadrág van rajta, és hasonló színű vászoning. Olyasmi stílusú, mint előzőleg volt.– Már jobb a színed, mint a múltkor – mosolyog lágyan. – Sikerült elintézni a dolgot a barátoddal? – érdeklődik.

– Hát, fogjuk rá. Csak rosszabb lett minden. Lehet kicsit elhamarkodtam a dolgokat, de kiegyeztünk egy fegyverszünetben – erőltetek magamra egy mosolyt.

– Sose gondold, hogy ezekről te tehetsz. Kétlem, hogy rosszat akartál volna. Az meg, hogy nem úgy sült el a dolog, nem rajtad múlt. De örülök, ha nagyjából meg tudtátok beszélni. Láttam, hogy aggódtál érte. Egy jó barátot sose könnyű elveszíteni. Reméljük, erre nem kerül sor – mosolyog bíztatóan.