Egy nyitott koporsóban élek (to be continued)

VII. Fejezet

A mentőautóban ülök Kora kezét szorongatva. Érzem, hogy a halál itt van mellettem, de nem látom. 

Mióta kinyögte, hogy „baszki"- megválaszolva ezzel minden kérdésemet- eltűnt. 

Most miért nem mutatja magát? Ő tette ezt vele? Ez lenne a következmény? 

Inkább vele megyek, csak ne bántson senkit. 

Érzem, hogy itt van mellettem. Nem beszélhetek hozzá, mert bezáratnak, csak oda nézek, ahol sejtem, hogy lehet és a kezemet megpróbálom rátenni a lábára. Remélem, eltalálom. Nem látom őt még mindig. Viszont érzem a lábát és azt a furcsa anyagú nadrágot, amit visel.

Bólintok egyet és remélem érti, hogy ezzel mire gondolok. Veled megyek, csak gyógyítsd meg a barátomat. Ráteszi a kezét a combján pihenő kezemre. Ez igent jelent. Oké. Nem lesz bajod Kora. Fordulok vissza hozzá. 

Beérünk a korházba. Anya és Kora szülei már a váróba vannak. Engem is odaküldenek és elviszik tőlünk Korát. Megölelem anyát.

– Mi történt? – faggatózik Amanda, Kora anyukája, könnyáztatta arccal. Mellette a férje Lance áll, a kezét szorongatva.

– Nem tudom, kávéztunk. Nem mondott semmit, azt se, hogy rosszul érzi magát, hanem csak egyik pillanatról a másikra összeesett. Azóta nem ébredt fel és a mentősök nem mondtak semmit – csuklik meg a hangom. 

Anya szorosan magához ölel és leülünk. Amanda és Lance is leülnek mellénk és csendben várakozunk. A csendet néha egy szipogás vagy egy orrfújás töri meg.

Beszélnem kell vele. Tennie kell valamit.

– Kimegyek mosdóba – mondom és elindulok a folyosón. Amikor már nem látnak, futni kezdek a mosdó felé. Benyitok. Szerencsémre üres.

– Miért tetted? Még volt három napom! Elfogadom... veled megyek. Csak gyógyítsd meg.

– Nem tudom, mit gondolsz rólam, de ezt sem én tettem – mondja ridegen becsukva maga mögött az ajtót. Az ajtón jött be?

– Akkor mi volt ez?

– Az erőd. Megmondtam, hogy ki fog csapni a testedből, ha nem tanulod meg irányítani. Reméltem, hogy nem lesz késő.

– Akkor én most... én most...megöl... – dadogom, majd az arcomba temetem a kezem és zokogni kezdek lerogyva a földre.

– Nem. Még nem halt meg. Vissza tudjuk fordítani. De te is kellesz hozzá. Megmutatom, hogy kell. Így maradok, láthatóan, valóságosan. Máshogy nem jutnék be hozzá feltűnés nélkül. Ez egy nehéz ügy. Muszáj láthatónak lennem közben és az a legegyszerűbb, ha így is megyek be hozzá.

– Oké – bólintok és feltápászkodom a földről. Tétovázik, mintha segíteni akarna, de tartja a távolságot.

Visszasietünk a szülőkhöz. Nem gondoltam végig, hogy mit fogok mondani, bambán megállok előttük, a halál mögöttem áll.

– Ő egy barátunk az egyetemről – válaszolom a felém érkező kérdő pillantásoknak. – Joe – basszus, semmi nem jutott eszembe, csak az a rohadt film. Rohadjon meg Joe Black és te is Brad Pitt. 

A szülők nem mondanak semmit, csak bólintanak. Túl rossz állapotba vannak, hogy feltűnjön nekik, milyen rosszul kamuzok. 

Egy orvos siet felénk, fehér köpenye csak úgy suhog mögötte. Kora szülei felpattannak és ők is elindulnak az orvos felé.

– Nem tudjuk pontosan mi történt, így benntartjuk a lányukat megfigyelésre. Felébredt, szóval bemehetnek hozzá. Egyszerre csak ketten, ha kérhetem – bólintunk és elindulunk a szoba irányába, ahová az orvos mutat. Először Kora szülei mennek be.