Egy nyitott koporsóban élek (to be continued)

XX. Fejezet

Zöld. Zöldre váltott a lámpa, úgyhogy lelépek a járdára. Eszembe jut a fiú, akit a még a halálságom kezdetekor mentettem meg. Vajon életben van még?

  Azóta nem is néztem meg senkinek sem az idejét. Jobb a boldog tudatlanság. Ha valaki segítségre szorul, megteszek mindent, amit lehet anélkül, hogy használnám és tudnám a sorsát. Mint egy hétköznapi ember, aki nem a természetfeletti világban él.

  Egy egyszerű lány, akinek annyi a dolga, hogy tanuljon, hülyéskedjen a barátnőivel és bepasizzon.

  Egy egyszerű lány, aki nem a Halálra vágyik.

  Egy egyszerű lány, akinek bejön egy szőke kékszemű srác, akinek a mosolya felér a csillagok ragyogásával. Ahhoz, hogy visszaszerezzem az életemet, hogy viszonylag közelíteni tudjak a normálishoz, ezeket kell tennem. Azért sétálgatok a városba céltalanul, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem. El kell határoznom magam, hogy ne ez határozza meg az életemet.

  Lassan leválhatok Exianról. Már mindent tudok. Már nem kell, hogy fogja a kezem. Koncentrálhatok arra, hogy visszazökkenjek a megszokott kerekvágásba. Hogy ismét az egyetem legyen a legfontosabb az életemben.

  Hogy megmerjem engedni magamnak, hogy szerelmes legyek. Hogy bemerjem vallani, Noah tesz velem valamit. Felmelegít. Mellette önmagam tudok lenni. Szabad lehetek. Én lehet Exian nélkül. Lorina. Csak Lorina, aki nem a halál angyala.

  Egy nő neki ütközik a vállamnak. Vissza se fordul, csak int egyet és botorkál tovább. Jobbra-balra inog, mintha részeg lenne.

  Jól szituált ötvenes évei közepén járó nő. Parfüm illat árad belőle, könyökén piros bőrhatású táska lóg. Tűsarkúba táncol, mintha bálra készülne. Fekete térdig érő szoknyája felgyűrődött az ingadozástól. A hölgy után eredek és megfogva a vállát megállítom. Szembe fordítom magammal.

– Minden rendben hölgyem? Jól érzi magát? – kérdezem. Arca sápadt, szinte alig áll a lábán. Szeme nem engem figyel, jár, mintha keresne valamit. Keze a mellkasán pihen, szorítja a ruháját. Meg sem hallva kérdésemet, löki le a kezem a válláról és indul tovább útjára.

– Kérem, csak segíteni akarok – kiáltom utána.

– Oda kell érnem. Mennem kell. Csak el kell jutnom oda, mielőtt... – a nő elhalkul, abbahagyja a motyogást, majd felém fordul. – Segíts – tátogja. Elindulok felé, de mielőtt odaérnék, felakad a szeme, már csak a fehérjét látom, majd teste elindul a beton felé. Odaszaladok és elkapom a nő testét a levegőben, de súlya meglep, így együtt esek el vele.

– Hölgyem, hölgyem – rázni kezdem, felülve mellette. Nem reagál, így a mellkasához hajolok. Nem hallok semmit, leállt a szíve. Tudom, hogy megfogadtam, hogy nem teszem, ennek ellenére, amíg a hátára fektetem, meglesem a hátralévő idejét. Feltérdelek és elkezdem a szívmasszázst, miközben segítségéért kiabálok.

  Nulla.

  Lejárt az ideje. De akkor sem hagyom abba, nem állok le. Folytatom a szívmasszázst.     Harminc nyomás két levegő. Folyamatosan ellenőrzöm a pulzusát.

  Harminc nyomás két levegő.

  Harminc nyomás két levegő.

  Harminc nyomás két levegő.

  Egy kéz érinti vállamat, de átcsúszik a testemen. A hölgy lelke áll mögöttem. Egyenesen a szemébe nézek, ahogy felé fordítom tekintetemet. Ő a fejét rázza szomorúan, a teste felé biccentve. Leveszem róla a pillantásomat, majd folytatom.

Nem látom az életét. Nem tudom a nevét. A kapuja nem jelenik meg. Még megmenthetem. A nulla újraindulhat. A nulla nem a vége. Lehet, mindig lenullázódik szívrohamnál. Nem ez a sorsa. Nem hal meg a kezeim közt. A nulla nem a vég.