Egy nyitott koporsóban élek (to be continued)

XXII. Fejezet

  Exian kézen fogva vezet a következő áldozatom felé. Már kezdem egész jól viselni. Mindegyik után napokra kiborulok, de egyre kevésbé gyötör a bűntudat, inkább csak gyász, amit érzek, nem önmarcangolás, hogy sorozatgyilkossá váltam. De Vera után már nem hiszem, hogy lehet rosszabb. A karjaimba halt meg. Ott voltam. Segíteni próbáltam mégse ment.

Az utána következő lelkeket, akiket elvittem, már mind csak lelkek voltak. Nem éreztem a testüket. Nem érintettem őket. Valahogy, amikor elviszem a lelkeket könnyebb. A célomra koncentrálok, nem az elvesztésükre. Utána, miután sikerült kicsit felfognom, ezt a felfoghatatlan, megfoghatatlan, képtelen gondolatot, hogy én, mint halál szabadítottam fel a lelküket. Utána jön a fájdalom. A sírás. A gyötrődés és a kétely.

Néha egy másodpercig átfut az agyamon az a gondolat, hogy talán élvezem kicsit. De azonnal nemet parancsolok magamnak. Ezt a gondolatot el is felejtem, mert eltemeti a bánatom egy lélek-felszabadítás után. Ha így hivatkozok rá könnyebb. Úgy hangzik, mintha én lennék a jó, aki segít.

Exiannak egyre jobban megy a meggyőzés, hogy nem én ölöm meg őket. Mindenképp ez a sors várna rájuk, én csak megkönnyítem a továbbhaladást. Az nehezebb, amikor a purgatóriumból távozik el valaki. Felfogni se volt időm, de Vera pár hét alatt sikeresen továbblépett. Megkedvelni se volt időm. Mégis, mintha másodjára vesztettem volna el ugyan azt a személyt.

Jobban viselem, amikor rögtön továbblépnek. Teljesen a feladatra tudok koncentrálni, ami jó. Ők, hogy ki lennének borulva, ha látnák rajtam, mit is érzek. Lehet, a halálság segít benne, de büszke vagyok magamra, hogy a lelkem nem roppant még bele a munkába.

Exian végigrángat a korházi bejáraton. Még sosem voltunk korházba. Eddig mindig a saját házukból vittem el őket, vagy épp az utcáról.

Hatalmas a sürgésforgás, ahogy bekanyarodunk a sürgősségi osztályra. Nem vagyunk láthatóak az emberek számára, így lassan haladva lesem a családokat, akik a váróban járkálnak idegesen. Némelyikük a kimerültségtől ülve, összeroskadva alszik.

Az arcukon látszik a rideg rettegés. A félelem, hogy elveszítenek valakit. És mivel itt vagyunk, egy orvosnak közölnie kell az egyik családdal, hogy elvesztették egy szerettüket. A szívem hevesebben kezd verni és remegés tör rám. Ez a környezet teljesen más. Már értem Exian miért várt, mielőtt elhoz ide. Itt láthatod a családot, esetlegesen a reakciót. A lelkek, akiket elviszek, általában nyugodtan viselik. Nem ők a felkavaró tényezők, hanem maga a tudat, hogy véget vetettem egy életnek. De nem bírnám elviselni, ha látnék valakit összeroskadva sírni, miután én vittem el egy szerette lelkét. Közel sem azt a helyzet, amit majd orvosként át kell élnem. Ott megtettem érte mindent, hogy megmentsem. Itt esélyem sincs segíteni. Ez már a kegyetlen igazság. Ha itt vagyunk, nincs visszaút.

Exian megáll egy szoba előtt, kizökkentve engem a gondolataimból. Még utoljára végignézek egy fiatal páron, akik összeölelkezve zokognak leroskadva az egyik padra, majd a másik pillanatban az anyuka felpattan és idegesen járkálni kezd. Nagyon rossz színben vannak. Titkon remélem, nem az ők egyik szerettét viszem el.

– Ahogy belépünk oda és elkezded a haláli feladatodat, minden megfagy körülöttünk. Ideje meglátnod, milyen, amikor valakit tömegből, kórházból viszel el. Amikor átlépünk a túlvilágra az orvosok vagy látogatók, bárki is van a lélek mellett el fog tűnni. Így semmi nem terelheti el a figyelmed. Eddig nagyon ügyesen csináltad, nem hiszem, hogy ez kifogna rajtad.

Exian kinyitja az ajtót, és megfagy körülöttünk mindenki. Egy kislány fekszik az ágyon, plüsskiskutyáját a kezében szorongatva.

– Baszki – hallom Exian hangját magam mögött. – Rina – szól utánam, de elhalványul a hangja, ahogy közelebb érek a kislányhoz. Leszáll az ágyról és hatalmas szemeivel engem figyel. Magához szorítja a kutyát és felnéz rám, amikor odaérek hozzá. Szőke kócos haja arca ellé hullik, csak kéken ragyogó tekintetét látom.