Egy nyitott koporsóban élek (to be continued)

VI. Fejezet

Halál szemszögéből...

– Ha eljön Joe Black.

– Az valami halálos sztori nem?

– Pontosan – nevet a szőke, idegesítő halandó. – Hátha ad valami tippet. Megoldjuk, hogy beléd szeressen, akkor elenged – nevetnek össze.

– Ezzel már elkéstetek – mondom és ellököm magam a faltól, láthatatlanul. Kisétálok a házból és elindulok az egyetem parkjába. Szeretek ott időzni. És most erre a beszélgetésre nem igazán vagyok kíváncsi.

Lehet kicsit durva voltam, de meg kell értenie, mi forog kockán. Nem engedhetem neki, hogy továbbra is ellenálljon. 

Hibát követtem el. Már az az egy hét is sok, amit adtam. 

Nem értem miért kell ilyen makacsnak lennie. Utálom, hogy minden alkalommal megsajnálom, de már nincs visszaút. Nem szabad engednem az érzelmeimnek és az aranyosan mérges tekintetének. Lefekszem a fűre és a csillagokat fürkészem.

– Megfog valaha is békélni? – kérdezem a fénylő barátaimat, választ remélve, hátha megoldják minden problémámat és feloldják a makacsságát. 

Rengeteget kell tanulnia és minél később kezdi el, annál nehezebben fog menni. Ha elkésünk az önfejűsége miatt és megsérül valaki, sose bocsájt meg nekem. De, ami a legrosszabb, hogy magának se.

Lehet sokat rágódtam Rinán, mert látom, ahogy besétál a park kapuján. Már a nap is felkelt, így feltápászkodom és a nyomába szegődőm. Legalább nem kell megkeresnem, hogy követni tudjam. 

Nem hagyhatom békén, még a beígért hét alatt sem. Muszáj lesz helyesen döntenie. 

A haján megcsillan a nap fénye és a szél felkapja bongyor vörös fürtjeit. Hátradobja a haját és a szellő az orromba juttatja a frézia illatú parfümjét. Hirtelen egy virágos rét jut eszembe, ahol haját lóbálva futkos boldog mosollyal az arcán. Az illata örökre belém égett, ahogy az elém tárulkozó látvány is, amitől helyből szétesnék, ha nem kéne követnem minden tettét.

Mellé sétálok, de elég távol, hogy ne halljam mit beszél a szőkével. Ha ennél közelebb mennék, megérezné, hogy itt vagyok. Meglepődtem, de a múltkor is tudta, amikor áthívta a szőkét magához. Valószínűleg tudja, hogy a nyomában vagyok, de jobb a biztonságos távolság. 

Egy csoport, söröző fiatalhoz tartanak, akik kosarakkal vannak körülvéve. Valami piknik féle lehet. Furcsa módja a vizsga megünneplésének. 

Ezek az emberek minden apró dolgot megünnepelnek. Sosem értettem. Minden évben újra és újra ugyan azokat ünneplik. Minek? Egy rég elmúlt dolog megemlékezése miatt? Ha értelmet akarok benne keresni az az egyetlen kérdés tör fel, hogy a halált miért nem ünneplik? Az maga az elmúlás. Nekem kéne a legnagyobb bálokat szervezniük. Mondjuk, tuti nem mennék el, a végén még sátánista rítussá alakulna és a nevemben gyilkolnák halomra egymást az emberek. Képesek rá.

Érzem Rina lelkét, ahogy egyre közelebb kerül ehhez a világhoz. Mindjárt átesik, ezért beülök vele szembe a társaság közé. Már ő is érzi, ezért neki dől a barátnőjének. Szúrós szemét rám veti, majd mielőtt megszólalhattam volna, azonnal visszaszáll a testébe. Hát, remélem a tudat, hogy itt vagyok, az is elég neki. Most az elkövetkezendő egy hétben ezt fogja csinálni. Mindegy. Megvárom, amíg hazamegy. Ha már felfedtem magamat az emberlány előtt, akkor úgyse menekülhet. Az anyjával csak nem alszik....

Vagy de. Eli és Rina egymás mellett fekve röhögcsélnek az egyik kütyüjük előtt. Amióta hazaért el sem mozdul az anyja mellől. Azt reméli, előtte nem fedem fel magam? 

Igaza van, nem fogom. Már a lány előtt se lett volna szabad. De úgy fel tud mérgelni. Hogy lehet valaki ennyire idegesítő és, hogy lehet valakinek ennyire édes mosolya egyszerre?

 Fennhangon nevet a filmen, amit néznek. Besétálok az ágyhoz, Rina mellé. Megborzong. Tudja, hogy itt vagyok.

A filmre pillantok. Egy csávó megkötözve fekszik egy platós kocsin, és a lány baseball ütővel ver egy másik férfit. Rina egyre jobban nevet mellettem. Lehuppanok az ágyra és én is nézni kezdem a filmet. Rina, egyenesen a szemembe néz. Nem láthat, de mégis tudja, hogy pontosan itt vagyok. Valószínűleg azt hiszi, hogy tönkre akarom tenni ezt a pillanatot az anyjával. Valószínűleg gonosznak gondol. Nem mintha hibáztatnám érte. Az orvoslással nem éppen összeegyeztethető a halálkodás, de már nincs más választása.

– Csak azokon a napokon énekel, amikor veled találkozik – szakítja meg a gondolatmenetemet a film.

Szerencsétlen srác, csak szeretni akarta a lányát. Az apja meg ad neki egy kazettát, hogy a lányra emlékeztesse. Az ilyen pillanatokban örülök, hogy nincs kapcsolatom az emberekkel. A vége mindig az, hogy valaki megsérül. Az érzelmeim híján nem különösebben mozgat meg, de azért ez mégiscsak egy szemét húzás volt.

Egy könnycsepp csurog végig az arcomon, amikor a srác zokogva énekel a hajón. Amióta Rina közelében vagyok, sokkal nehezebben fogom vissza az érzéseimet és mintha erősebbek lennének a rengeteg elnyomástól. Halálként megtehetem, hogy lemondok az érzéseimről, de ez a lány teljesen kikészít. 

Megfogom Rina kezét, ő pedig ismét engem néz. Mintha érezné, hogy megérintettem, de nem lenne szabad, nem kéne érzékelnie. Tudom befolyásolni a valóság érzékelését. Nem változtam valóságossá, annyira nem, hogy érezzen. Csak annyira, hogy én megérinthessem. Tényleg egyre erősebb. Ha ez így folytatódik, nem lesz jó vége. Nem várhatom meg azt a pillanatot, hogy magától észrevegyen.

*

Még sosem voltam vásárolgatni, de kezdem érteni mi bajuk a férfiaknak ezzel. 

Rina, most ez komoly? Oda is bementek? Kezd az idegeimre menni, de már nem hagyhatom felügyelet nélkül. Ez a negyedik nap. Már csak három maradt, hogy velem jöjjön. Remélem, magától dönt így és nem kell valami szörnyűségnek bekövetkeznie. 

Három napja követem megállás nélkül. Eddig is a nyomában voltam, de csak néha pillantottam rá. 

Az elmúlt napokban legalább az előadásai izgalmasok voltak, de a mostani lányos csevejtől ráz a hideg. A fürdő használatán és az alváson kívül nem hagytam egy pillanatra se felügyelet nélkül. Nem adhatom fel egy kis vásárlás miatt, de most már tényleg felajánlom a halált az értem imádkozó férfiaknak, akiket vásárlásra köteleznek.

– Veszünk egy kávát és megisszuk a közeli parkba? – kérdezi a szőke.

– Jó ötlet. Ice cappuccinot kérek – csillog, smaragd színű szeme Rinának. Végre kiszabadulok innen. Egy kis frisslevegő jót fog tenni.

Kisétálunk a parkhoz és egy közeli fa árnyékába ülnek le. Én egy nem túl messze eső fának dőlök és onnan figyelem őket. 

Elveszek a madarak csicsergésében és az egyre gyorsabban szállingózó felhők, absztrakt formájában. Olyan szépen festenek, ahogy megtörik az ég kékjét. A magas fű, csiklandozza, a fekete nadrág alól kilogó bokámat. Gyönyörű zölden csillognak a fűszálak, ahogy visszaverik a nap fényét, mintha csak Rina szemébe néznék. Elvarázsol ez a táj. Eddig nem éreztem különösebb vonzalmat a fű iránt, de kezdem egyre jobban megkedvelni. A természet a valaha volt legművészibb festő. Olyan tájakat képes mutatni, amit legmerészebb álmaikban nem képesek az emberek kigondolni. Ők mégis csak élnek ebben a szépségben és elszaladnak mellette, fittyet se hányva mindarra, amit a természet nyújt.

 Rina sikítása szakít ki a gyönyörködésemből.

– Kora – kiabálja és a szájára tapasztja a kezét. A halandó a földön fekszik eszméletlenül. Lehunyom a szemem és koncentrálni kezdek. Rég nem volt szükségem rá, hogy használjam ezt a képességemet, így kis időbe telik, mire látom a számokat a feje felett. Megnézem a lány életerejére. Még nem most fog meghalni. Ne félj Rina, nem lesz baja.

– Te voltál? – üvölti, a szőke ájult teste mellé guggolva.

– Látsz engem? – lepődök meg. Bólint és vonna kérdőre, de felemelem a kezem, lecsitítva. Ismét a lány életerejét nézem. Rohamosan csökkennek az évei. Ennek nem kéne megtörténnie.

– Baszki – nyögöm ki.