Captive Love |Taekook|

Nyolcadik fejezet

Taehyung szemszöge

Fülig vörösödtem Jungkook vallomásától, hiszen nem voltam benne biztos, hogy szabad-e nekem ilyet mondanom, de tudtam, hogy mindkettőnknek szüksége van erre a fajta érzelmi megerősítésre. Mert így van, tényleg szeretem őt.

- Olyan édes vagy.

Lehajtom a fejem hogy eltakarjam a zavarom, ám Jungkook az államnál fogva finoman maga felé fordított, és ahogy meglátta az arcom, gyengéden elmosolyodott.

- Köszönöm. Megmentetted az életemet.

Meglepettségemben felugranak a szemöldökeim.

- Én? - kérdezem halkan. Elszoktam a beszédtől, évekig vissza tartottam a hangom, és fáj a torkom a korábbi kiabálástól. De nagyon jól esett végre kiadni az összegyűlt érzéseim magamból.

- Igen. Ha te nem szólalsz meg annyi év után, talán halálra vertek volna.

Vissza gondoltam a jelenetre, ahogy végig kellett néznem, hogy az egyetlen fontos személyt az életemben, kegyetlenül és minden erejüket bevetve vernek. Sosem éreztem még akkora fájdalmat, mint amikor láttam, és hallottam hogy Jungkook szenved, és én túl gyenge vagyok ahhoz, hogy közbe avatkozzak, és megvédjem. Pedig ő mindig megvéd engem. Még a kis kiszökésemet is teljesen magára vállalta, pedig nem tehetett róla, az én döntésem volt, és helyettem szenvedett. Az udvaron aludt, és nem kapott enni.

A szívembe nyilallt a fájdalom, miközben hirtelen magamhoz húztam, és szorosan hozzá bújtam. Mindkettőnknek fájt mindene a veréstől amit kaptunk, de Jungkook jobban le volt gyengülve, hiszen több mint egy napja nem kapott semmi ételt. Muszáj neki szereznem valamit enni. Lenéztem a csupasz lábaimra, amiken csak fehér zoknik voltak, hisz úgy settenkedtem ki a hátsó ajtón, nem tudtam a főbejárathoz is eljutni anélkül hogy lebukjak. A zoknim oldalába nyúlva húztam elő egy arany gyűrűt, ami még Soominé volt, és elloptam tőle. Felmutattam Jungkooknak, akinek kikerekedett a szeme, már amennyire sikerült hisz monokli növekszik rajta. Oda hajoltam és óvatosan megpusziltam neki.

- S-s-segíteni akartam. Hogy-hogy elmenekülhess. - suttogom. Jungkook arca hirtelen megtelik érzelmekkel, miközben közre fogja az arcom.

- Sosem hagytalak volna magadra. Soha. Mindig vigyázni fogok rád.

Halványan megrázza a fejét, és elmosolyodik.

- Egy igazi angyal vagy, Tae.

Össze szorítom a szám, ám így is megbújik egy kis mosoly a szám sarkában. Nem akartam, hogy tovább szenvedjen. Azt akartam, hogy szabad legyen. És most mindketten azok vagyunk. Felálltam és megfogtam a kezét, majd körbe néztem. Láttam egy nagyobb büfét, és arra felé kezdtem húzni, miközben átgondoltam mit tehetnék. Ételt kell neki szereznem, de nincs semmi pénzünk, lopni pedig nem merek. És nem akarom hogy még ők is a nyomunkban legyenek. A gyűrű lesz a kulcs, biztosan sokat ér, legalább annyit hogy vehessünk enni valót, és buszjegyet. A lehető legmesszebb kell innen mennünk.

A büfében egy kedves mosolyú, fiatal nő volt az eladó, de hiába a pozitív aurája, nem mertem megszólalni. Idegen.

- Sziasztok, kedveskéim! Mit adhatok?

Hatalmas szemekkel néztem körbe, és ahogy megcsapott minket a frissen sült melegszendvicsek illata, Jungkook gyomra hangosan korogni kezdett. A szám rágcsálva, ezerrel verdeső szívvel, és össze szorult gyomorral mutattam fel a kis arany ékszert, mint lehetséges fizető eszközt, de elég messze tartottam tőle ahhoz, hogy ne tudja elvenni. Lelohadt a nő mosolya, és aggódva váltogatta közöttünk a tekintetét. Végig nézett a szegényes ruházatunkon, és hogy milyen görcsösen szorongatjuk egymás kezét.