Várni rád /BEFEJEZETT/

A gyógyulás művészete

"When you're all alone
I will reach for you
When you're feeling low
I will be there too"

Mindketten nyugodtan fújtuk ki a levegőt, ahogy megláttuk a konyhába belépő Dashiellt, de attól még frusztrációm nem enyhült.
-Képzeld, már feltalálták a kopogást is-morogtam, mire ő csak szemét megforgatva mormolt el egy „bocs"-t.
-Dash!-vidult fel Haze, és boldogságtól csillogó szemekkel nézett bátyjára. Mintha kicsit megnyugodott volna a jelenlétében.
-Hogy vagy, Haze?-nézett öccsén végig aggódva. Egyből oda is sietett hozzá, és megsimogatta a fiú tincseit.
-Jól-mondta, de egyértelműen rosszul volt.
-Gondolom mennyire-mosolyodott el Dash lágyan.
Leült a fiú mellé, megfogta öccse kezeit, és ölében pihentette azokat. Hiányoztak egymásnak, ahogy láttam, de a meghitt pillanat csak addig tartott, amíg az alfa nem nézett rám.
-A te illatodtól bűzlik-morrant rám és szemében nem tetszés tükröződőtt.-És mégis mi a szarral eteted őt?-pillantott fintorogva a béta előtti tányérra.
-Inkább azt mondd meg, miért vagy itt?-kérdeztem keresztbe fonva kezemet mellkasom előtt, és számonkérően felvontam szemöldökömet.
-Csak akartam látni, hogy Haze jól van-e-vonta meg vállát visszavezetve tekintetét öccsére.-Még mennyi idő amíg meggyógyul?-kérdezte Dash, és a béta is érdeklődve nézett rám.
Próbáltam magamban mérlegelni a dolgokat, majd úgy adtam diagnózist.
-1 héten belül szerintem jól lesz, viszont a bokájának előfordulhat, hogy még néhány hét kellhet-mondtam felmérve a helyzetet. Mindenképpen ágynyugalomra van szüksége, pláne, ha azt akarja, hogy lába teljesen meggyógyuljon.
-Néhány hét?-kérdezte hebegve Haze. Nem tudtam hova tenni sokkoltságukat. Mit gondoltak, majd vezényszóra jobban lesz?
-Az sok. Nem tudsz valamit csinálni, hogy hamarabb meggyógyuljon?-vonta fel szemöldökét Dash. De persze, veszek neki a boltban egy új bokát. Mégis mit tudnék vele kezdeni?!
-Varázsoljak vagy mit akarsz? Ennek ennyi idő kell-tártam szét karomat tehetetlenül.-Vagy talán, ha elvinnéd, jobb ellátásban részesül majd?-próbáltam felnyitni a szemüket azzal kapcsolatban, hogy inkább örüljenek, amíg itt kell lenniük, mert kétlem, hogy olyan jó móka lehet az intézetben gyógyulgatni.
-Itt marad-rázta meg fejét az alfa. Egyből gondoltam.
-Te is maradj, kérlek-nézett Haze könyörgően a bátyjára, és ujjait összefonta a vele szemben ülőével.
-Nem lehet-húzta el száját Dash, majd mintha tétovázott volna egy kicsit, de végül kimondta, amit gondolt.-Balor itt van-suttogta halkan. A név kimondása után a házra túl nagy csend telepedett. A levegőt átjárta valamilyen folytogató, kellemetlen érzés, amit még én is éreztem, és őszintén szólva a hideg futkosott ettől a hátamon. Hazeben bennrekedt a levegő, izmai megfeszültek. Aggodalmasan nézett bátyjára, lebiggyesztett ajkakkal, kétségbeesett tekintettel.
-Az nem lehet. Dash, vissza kell mennem-állt fel azonnal Haze.
-Nem engedlek vissza. Itt maradsz-parancsolt rá öccsére Dash, és ujjait erősen testvére csuklójára fonta.
-Nem teheted ezt. Veled kell mennem, érted?-győzködte kétségbeesetten bátyját Haze, és kitépte magát a kezei közül. Ahogy a lendülettől hátralépett, felszisszent a bokájába nyilalló fájdalomtól, de mielőtt még eleshetett volna, megtartottam őt derekánál fogva. Erre haragosan pillantott rám, és ellökött magától. Dash is felállt, és úgy közelített ő is a folyamatosan hátráló bétához.
-Nem. Itt biztonságban vagy-rázta meg fejét Dash. Próbálta valahogy nyugtatni öccsét, de nem igazán hatotta meg őt testvére.-Haze... nem lesz semmi baj, csak maradj itt-kérte testvérét, aztán rám nézett.-Itt kell őt tartanod, nem mehet el-felfogva a helyzet jelentőségét, bólintottam. Én sem akartam, hogy Haze fogja magát, és csak mert hősködni van kedve, tárt karokkal rohanjon a vesztébe.
-Aspen, ezt nem engedheted-rázta meg fejét Haze. Szemeibe könnyek gyűltek, ahogy rám nézett.
-Így lesz a legjobb-mondtam.
Az életemet is feltettem volna rá, hogy Dashiell csak a védelmét szolgálja, úgyhogy nem kételkedtem abban, hogy valóban ez a legjobb Hazenek.
-Nem. El kell mennem-suttogta maga elé, és a bejárati ajtó kilincsére nyúlva próbálta azt kinyitni, de bátyja még időben visszahúzta.
-Haze, itt kell maradnod. Kettőt pislogsz, és már vissza is jövök érted, oké?-simogatta meg testvére fejét Dash.-Most mennem kell, de ígérem nem soká visszajövök-szorította magához öccsét, és hátát cirógatva ölelte magához.-Szeretlek-puszilta meg Haze fejét, aztán elengedte a bétát.
Ő csak egy nagyot sóhajtva varázsolt arcára egy rideg, megtörhetetlennek látszó maszkot, és csak egy aprót biccentett búcsúképpen bátyjának.
-Mindjárt jövök-intettem a fiúnak, és bátyjával együtt kimentünk a ház verandájára.
Kint hűvös volt, és még egy kicsit én is fáztam, de ez volt most a legkisebb problémám. Keresztbefontam magam előtt a kezeimet, és a korlátnak támaszkodva néztem a havas tájban gyönyörködő Dashre.
-Elmondanád mi ez az egész?-kértem számon idegesen. Komolyan mondom, valahányszor Haze és Dashiell egymásra találnak, az első dolguk az lesz, hogy újabb gondot szüljenek, mintha már nem lenne elég.
-Nem az én tisztem elmondani-vágta zsebre kezeit, és a falnak dőlve hallgatta az erdő kellemes neszeit. Egy pillanatra azt hittem valóban nem fog semmit mondani, de aztán egy nagyot sóhajtva vezette rám tekintetét, és beadva derekát mesélni kezdett.-De ő úgyis hallgatni fog-forgatta meg szemeit. Igen, ez feltűnt már ezalatt a kevés idő alatt is, hogy Hazeből szinte harapófogóval kell kiszedni a dolgokat, még akkor is, ha beszédes kedvében van.-Nem tudom mit mesélt neked, gyanítom elég keveset-húzta el száját, és láttam, ahogy kék szemeiben alábbhagy a csillogás, ahogy visszaemlékezett.-Amikor az intézetbe kerültünk, még csak 5 éves volt. Csak egy kisgyerek. Én már 7 voltam, épp elég idős ahhoz, hogy kezdjem felfogni a dolgokat, és hogy, bár nagyon nehezen, de sikerüljön meggyőznőm Balort, hogy Haze velem maradhasson. Ez mindennél többet jelentett nekem, és innentől kezdve már nem tűnt olyan szörnyűnek az áruló lét. Legalábbis nekem, de Haze... nos talán ez is csak megkeserítette az életét. A kiváltságok miatt a farkasok kiutálták maguk közül, és rengetegszer bántották. Jó, bevallom már akkor is nagyon erős egy béta volt, aki nem egyszer verekedett össze nála jóval idősebb alfákkal, csakhogy az árulók között gyakori volt a klikkesedés, a hierarchia pedig Hazet a ranglétra legaljára kényszerítette. Az őrök is őt használták bűnbaknak, hiszen tudták, rá lehet bármit fogni. Ebben igazuk is volt, mert az esetek nagy részében mindig Haze szólalkozott össze valakivel, próbált megszökni vagy provokálta az őröket, így nem csoda, ha nem volt a kedvencük, bár akkor sem tartom igazságosnak. Haze soha nem adta fel, 6 évig ellenált, ahogy csak tudott, de aztán amikor lassan 11 éves lett, újból szökni próbált. Még soha nem járt ilyen közel ahhoz, hogy szabad lehessen. Megölt 2 őrt, és egy árulóval is végzett. Már csak egy kerítés választotta őt el a végtelen erdőtől, amikor sikerült elkapniuk, és benyugtatózták. Ezután a felettesünk, Balor irodájába vitték őt. Vele akartam menni, de nem engedték-hangja elcsuklott, és lehajtotta fejét, ahogy ezt kimondta.-5 évig nem tudtam mi történt aznap, és azóta miért látogatja olyan gyakran azt az irodát-keze ökölbe szorult, és idegesen vágott rá a korlátra. Frusztráltan túrt hajába, egy pillanatig pedig csak tincseibe markolva merengett el, aztán sóhajtva kifújta az eddig bent tartott levegőt.-Ami feltűnt, hogy már nem szekálják annyit, és egész nagy tekintélyt szerzett, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, ám amikor megtudtam... nagyon kiakadtam rá, de nem akartam még én is hátat fordítani neki. Tudtam, hogy őt is bántja, úgyhogy csak megpróbáltam neki támaszt nyújtani, de hát mivel vigasztalhattam volna? Az üres szavakkal csak szívét fájdítottam volna, tennem pedig elég nehéz volt bármit is. Most viszont 15 év óta először meg tud pihenni. Fél tőled, mint a legtöbb alfától, de hidd el, nem szándékosan teszi azt, amit. Csak légy vele türelmes-nézett rám halványan elmosolyodva. Hát, próbálkozok.-Viszont hiba volt elmondanom neki, hogy Balor itt van-komorult el.-Haze ismeri Balor játszmáit, és még ha nem is mondjuk ki, mindegyikünk tisztában van vele, hogy Balor tud mindent, és csak idő kérdése, hogy megtalálja Hazet. Nagyon jól ismerik egymást, és tudják, hogy Haze úgyis nála fog kikötni, amint képes lesz innen elszökni. Mindketten fel vannak erre készülve, de én nem akarom századjára is végignézni, ahogy az öcsémet tönkreteszi az a rohadék. Próbálom megakadályozni, és elterelni a figyelmüket, de nehezebb, mint gondoltam. Haze pedig félt engem, soha nem szerette, ha az ő problémáit magamra veszem. De mégiscsak a kisöcsém-sóhajtotta szomorúan.
Minél többet hallottam, annál világosabb lett számomra minden. Eddig is tisztában voltam vele, hogy nem volt könnyű múltja, de valahogy, amikor az ember valaki olyannal találkozik, akit az ellenségének tart számon, hajlamos elfelejteni, hogy az két külön dolog, mint amit a másik tesz, és mint amit a tenne, ha lenne rá lehetősége. Haze így is túl sokat küzdött, nem most kéne tőle elvárnom, hogy teljesítse túl magát. Nekem is még meg kellett értenem a bétát, de a farkasom már a közelében jár, érzem napról napra jobban, amikor Haze barna szemei nézek, hogy egyre többet látok belőle. Még akkor is, ha én is küzdök ellene.
-De nem tarthatod itt örökké. Mi lesz azután, hogy jobban lesz?-tettem fel a kérdést, ami már egy ideje megfogalmazódott bennem.
-Muszáj lesz visszamennünk. Biztosan mindkettőnk büntetést kap, de ha sikerül, a balhé nagyrészét el fogom tudni én vinni. Tudom, hogy így sem úgy sem maradhat itt, de szeretném, hogy egy kis ideig lehessen valami olyanban is része, amiben eddig nem volt. Ezért próbálom meggátolni, hogy hősködjön, mert megérdemel téged, és azt, amit nyújtasz neki-mondta szemeimbe nézve. Hát én ebbe nem lennék olyan biztos, de kedves volt, amit mondott.
-Köszönöm. És ne aggódj, amíg itt van, minden rendben lesz vele-próbáltam bíztatni, bár még én sem hittem el.
-Én is ebben reménykedek, és hiszem, hogy van még esélye boldognak lennie, de félek, hogy már rég elveszett az a csupa mosoly Haze, akit annyira szerettem. Jó lenne egyszer újból látnom őt. Dehát a rossz beidegződésein nehéz változtatni, és talán hiba is lenne. Így talán túlél-mondta, miközben elővett egy cigit és megkeresve öngyújtóját meggyújtotta azt. Egy nagyot szippantott belőle, majd lassan kifújta a füstöt.
-Még soha nem gondolkoztatok el rajta, hogy egy küldetés közben megszökjetek?-kérdeztem elgondolkozva. Fogalmam sem volt én mit tettem volna az ő helyzetükben. Így elmesélés alapján már ők is mindent megtettek.
-De. De az talán még csak rosszabbítana a helyzeten. Eleve mit kezdenénk magunkkal? Egy falka sem segítene nekünk, az árulók pedig vérdíjat tűznének a fejünkre. Hamar halottak lennénk. Haze sem támogatná túlságosan az ötletet. Rengeteget segít az ottani gyerekeknek, és nem hinném, hogy magukra hagyná őket. Úgyhogy ebből a helyzetből kell kihoznunk a maximumot-vonta meg vállát kedvetlenül. Logikus. Sajnos az árulóknak messze elnyúlik a kezük, és valóban életveszélyes lenne akármelyik alfának is úgy döntenie, hogy segít nekik.
Inkább csak megráztam a fejemet, amint rájöttem, hogy én is pont ugyanezt csinálom most, úgyhogy inkább visszatereltem a figyelmemet a beszélgetésre.
-Hogy nem csukták még le őket?-morogtam. Felidegesített ez az egész. Azért már nem az ókorban élünk, igazán lehetne már valami hatásos fegyverünk ellenük, hiszen nem egy szervezet próbálja lerombolni ezt a birodalmat. Már én is úgy unom. Nem akartam tovább az árulókkal harcolni. Nem akartam, hogy még több áldozat legyen.
-Túl nagy hatalmuk van, és nem tudsz olyat csinálni, amiről ne tudnának. Ha lenne is valami kézzelfogható bizonyítékunk, márpedig nincs, akkor sem tudnánk azzal semmit kezdeni, mert nincsenek olyanok, akik a mi oldalunkon állnának-húzta el száját szomorúan.-Nem tudunk mit csinálni.
-És akkor most mi lesz veletek?-elég hülye vagyok, hogy ezt megkérdeztem, hiszen én is tudtam a választ, és az akkor sem fog változni, ha még hússzor megkérdezem.
-Jó alfa vagy, és a falkádnak szüksége van rád. De Hazenek is. Bárcsak kérhetném tőled, hogy védd meg. Vidd minél messzebb, ahol már nem tudják többé őt bántani, de ezt egyikünk sem teheti meg. Nekünk majd vissza kell mennünk, aztán pedig csak reménykedek benne, hogy a ránk kiszabott büntetés után lesz ideje kiheverni a történteket-szívott újból cigijébe, amiből már nem volt sok.
-Bízok benne-mondtam, nem igazán tudva, hogy mit kéne még mondanom. Ez az egész probléma mindig csak közvetetten volt jelen az életemben, valójában sosem kellett vele szembenéznem, így viszont elég rémisztő. Valahogy az ember egészen addig nem realizálja a dolgok súlyát, amíg nem tapasztalja meg, vagy amíg nem találkozik vele.
-Köszönöm. Most mennem kell, de majd még jövök-nyomta el a csikket, majd ellökte magát a korláttól. Lesietett a lépcsőn, farkassá változott, és már vágtatott is el.
Egy ideig még néztem, ahogy a sűrű erdő elnyeli alakját. Már rég eltűnt, de én még mindig kint maradtam. A friss levegő egy kicsit segített azon, hogy ne robbanjon szét a fejem a benne levő nyüzsgéstől. Melankolikus hangulat lett rajtam úrra, és most legszívesebben megállítottam volna az időt, hogy legyen időm arra, hogy késznek érezhessem magam, amikor megint szembe nézek a bétával. Nem akartam vele máshogy viselkedni, vagy sajnálni, de farkasom túl erősen érzi a bétát. Mármint... ezt borzalmasan nehéz elmagyarázni, de valami olyasmiről van szó, hogy minden élőlénynek vannak rezgései, aurája, amit, ha a valakinek sikerül megérezni, a két illető között beteljesül a 3 szintű kötelék. Fizikai, mentális és lelki. Különös módon én már tapasztaltam hasonlót, a farkasomnak van ehhez érzéke, de most ez más. És ezt Haze is érezni fogja.
Nagyot sóhajtva túrtam tincseimbe, és elszakítottam a tekintetemet a havas fáktól. Lomhán benyitottam a házba, majd a konyhába mentem. Arra számítottam, hogy Haze ott lesz, ezért elsőnek megijedtem, amikor nem láttam őt a helységben, de amint felmentem, és ott is körülnéztem, meg tudtam nyugodni. Egészen addig, amíg nem fogtam fel, amit látok.
A fürdőszobában pillantottam őt meg. A kádnak dőlve ült a földön, szívszorítóan sírva. Mellette véres ruhái hevertek, amik akkor voltak rajta, amikor ide hoztam őt. Eredetileg ki akartam őket mosni, hátha, de szerintem akár mehetne egyből a kukába is. A nadrág zsebei kifordítva voltak, mintha keresett volna valamit. Tekintetem kezére siklott, mire rájöttem mi lehetett az.
Markában egy már kicsit kopottas, kifakult, helyenként sárral vagy vérrel tarkított fényképet tartott. Ujjai megfeszültek a kis tárgyon, majd remegve elernyedtek. Haze kicsire össze volt kuporodva, lábait felhúzta és kezeivel körül ölelte magát. Haja kócos volt, ami feltehetőleg amiatt volt, mert most újból egyik kezével tincseibe tépett. Elviselhetetlenül fájdalmasan zokogott, kiadva minden fájdalmát.
Megint éreztem a szívemben azt a megmagyarázhatatlan dolgot, mintha elemeiben éreztem volna őt. Engem is ugyanúgy átjárt a fájdalom, én is ugyanúgy szenvedtem.
Szomorúan néztem az éppen széthullni készülő bétát, majd én is leültem mellé. Tudta, hogy ott vagyok, érezte jelenlétemet, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Feltehetőleg azt sem akarta volna, hogy ott legyek, de én nem tudtam őt ott hagyni.
Finoman fontam karjaimat most törékenynek tűnő teste köré, és magamhoz húzva próbáltam vigasztalni. Rémült volt és görcsös, de nem kellett hozzá sok idő, hogy elolvadjon ölelésembe. Arcát mellkasomba fúrta, úgy sírt tovább, míg én hátát simogatva nyugtattam. Ujjamat végig vezettem gerince mentén, megfigyeltem mikor rezzen össze, mikor feszül meg és időnként mikor szorul belé a levegő. Finoman pusziltam bele a jó illatú, selymes hajába, és próbáltam neki bíztató szavakat suttogni, amik egész hatásosnak bizonyultak. Az elején még teljesen kizárt, de aztán elkezdett figyelni a hangomra, arra amit mondok, és sírása kezdett szép lassan halk szipogásba szelídülni. Már nem is ölelt olyan szorosan, kezdett megnyugodni. Még egy mélyet lélegzett, beszippantva illatomat, majd kifújva azt, el is húzódott kissé.
-Miért kellett így lennie?-suttogta halkan a kezében tartott kis fotóra pillantva.
Megtörölte szemeit, aztán végigsimított ujjaival a képen, amin feltehetőleg a családja volt. Négyen álltak egy otthonos kis faház előtt. A nő, aki valószínűleg az anyja volt, nagyon szép külsővel rendelkezett. Gyönyörű szőke haja loknikban hullott alá, akárcsak egy vízesés, amit a lenyugvó nap fénye aranyra fest. Ehhez tengerkék szemek társultak, amik valóssággal nevettek. Egyszerűen jó volt ránézni. Telt, rózsaszín ajkain egy büszke mosoly pihent, és boldogan tartotta kezében a körülbelül 5 éves Hazet, aki fáradtan bújt édesanyjához, egy halvány mosollyal arcán. Nagy, barna szemei voltak, olyanok amikért képes lennél lehozni az égről a csillagokat. Haja rakoncátlanul állt mindenfelé, de aranyos volt ezzel a külsővel. Arca pirospozsgás volt, egészséges. Mellettük egy magasabb férfi állt barna hajjal és sötét szemekkel. Egyik kezével átkarolta feleségét, másik kezét pedig előtte álló nagyobbik fia vállára ejtette. Bár az apjuk komolyabb tekintetet vágott, nem lehetett nem észrevenni az ajkára kiülő lágy mosolyt, ahogy fiaira tekint.
Sajnos ennél jobban nem tudtam őket jobban szemügyre venni, mert Haze minden további hezitálás nélkül 4 felé összetépte a képet és kidobta a szemetesbe. Egy kis ideig csak nézte a kukát, majd egy nyüszítés szerű hang hagyta el torkát. Fejét térdeire hajtotta, és ujjait tincseire fonta, úgy nyüszögött egy darabig.
-Hé... Haze, ne add fel-simogattam meg fejét. Nem teljesen tudtam mik lennének a megfelelő szavak, és közhelyekkel sem akartam őt traktálni. Fogalmam sem volt, hogy mégis mennyi minden kell ahhoz, hogy valaki megvesse és átkozza szerető családját. Azt hiszem viszont Haze tudja.
-Persze... mit tudsz te erről?-horkantott fel erőltetetten elmosolyodva.
Letörölte arcáról könnyeit, és eltolt magától. A kád segítségével megpróbált lábra állni, de még úgysem igazán ment neki túl könnyen. Megforgattam szememet makacsságán, majd én is feltápászkodtam a földről, hogy mellé lépve meg tudjam fogni a derekát, de elhátrált tőlem, és szúrósan engem méregetve fonta maga köre a kezeit.
-Az emlékek ápolnak, és védelmeznek, csak tudni kell őket használni. Benned is megvan minden, csak nehéz szembenézni ezekkel. Tudom, hogy akárcsak egy heg, nyomot fog hagyni a sebeid után, de eszedbe juttatt mindent, amit elfeledettnek hittél. Egy nap ajándéknak fogod tekinteni, amit most átoknak, és akkor tudni fogod, megpihenhetsz. Csak tarts ki még egy kicsit-mondtam neki halkan. Ingerlékeny volt, és féltem, hogy minden szavammal csak jobban felidegesítem őt, de egész jól reagált.
-És még meddig?-csuklott el hangja.-Neked egyáltalán kellett valaha is kitartanod?-morogta ingerülten, és elindult ki a fürdőszobából, egyenesen a hálóba, mire én kézségesen követtem őt.
Hangneme lenéző volt, nem volt vevő arra, amit mondok. Nem tudtam eldönteni, hogy segít-e frusztrációján, ha piszkálhat engem, vagy csak tényleg nem kíváncsi rám, de mindenesetre jó lett volna, ha nem játssza megint a rideg seggfejet. Rosszkedvűen ült le az ágyam szélére, és arcát törölgetve nézett lassan rám.
-Cicám, sok mindent nem tudsz rólam-dőltem a falnak, miközben őt szugeráltam.
Még mindig kicsit könnyes szemekkel pásztázott engem, amikben most kíméletlen elítélés csillant meg.
-Az, hogy anyádék azt kérték, takarítsd ki a szobádat, hogy édességet kapj, nem számít-mondta, mire csak finoman elmosolyodtam és hátradöntöttem a falnak a fejemet. Egyáltalán nem szerettem erről beszélni, de valamiért szerettem volna, ha ő tudná. Meg amúgy is, a soha be nem forrt sebeket nem lehet felszakítani.
-Az árulók úgy körülbelül 3 évvel ezelőtt jártak itt legelsőnek. Azért voltak itt, hogy gyilkoljanak, de gondolom te erre már rá jöttél. A gond az volt, hogy mi nem. Azelőtt soha életünkben nem találkoztunk árulókkal, és nem is tudtuk kik azok. Elszigetelve éltünk a külvilágtól, tengerekkel elválasztva minden más földrésztől. Imádtam itt élni. Szoros kapcsolatban éltünk a többi falkával, a szövetségeseink voltak. A gyerekek élveztek iskolába járni, majd utána egész nap egymással játszani, míg a felnőttek kikapcsolódtak a biztonságban, amit az erdők és a hegyek adtak nekünk. Minden tökéletes volt, míg fel nem tűnt néhány ismeretlen farkas. Fura volt, hiszen nem túl sokszor jön ide idegen, konkrétan soha, de nem hittük volna, hogy veszélyt jelentene. Úgyhogy senki nem volt felkészülve a háborúra. Az egész olyan váratlan volt, és egy pillanat alatt hullott szét minden. Apámnak muszáj volt hirtelen cselekednie. De az árulók túl nagy káoszt okoztak, a bukás szinte garantált volt számunkra. Bár más falkákkal próbáltuk egymást támogatni, az mit sem ért. És az attól való félelem, hogy köztünk is bújkálhat áruló, túlságosan is elhatalmasodott a farkasokon. Nem volt kétség, hogy veszélyben voltunk. Anyáék azt kérték tőlem, hogy a két húgomat vigyem el onnan valamilyen biztonságos környékre, de fogalmam sem volt, hova mehettem volna. Már nem éreztem biztonságba magunkat, amikor az erdőben jártam, de végül egy messzebbi barlangban sikerült meghúznunk magunkat egy kis időre. Haisley akkor 15 volt, nagyon szép zöld szemekkel és hosszú sötétbarna hajjal, Layana pedig 14. Neki világosbarna haja volt és kék szemei. Ő sokkal inkább anyára ütött. Természetében is. Na de a lényeg; elég idősek voltak ahhoz, hogy önállóan akarjanak dönteni, valami olyasmiről, amiből ki kellett volna maradniuk. 18 éves fejjel én viszont úgy gondoltam, én vagyok a rangidős, így az én feladatom, hogy döntsek. Csakhogy az elképzeléseink nem voltak ugyanazok, és ennek mind a hárman hangot adtunk...