Várni rád /BEFEJEZETT/

Egyszer fent, egyszer lent

"Spend my days locked in a haze
Tryna to forget you, babe, I fall back down
Gotta stay high all my life to forget I'm missing you"

-Hol van?-indultam meg Dashiell felé tajtékzó dühvel. Az se érdekelt, hogy a falka tekintete végig követ engem. Most csak egy dolog számított.
-Szerintem te ész nélkül születtél, ne keresd-legyintett Dashiell.-Mégis mi vagy ki?
-Haze! Hol a kurva életbe van?-készültem volna neki ugrani, de Blair pont időben jelent meg és állt párja elé.
-Miről beszélsz, Aspen? Végig veled volt-pislogott nagyokat a lány.
-Várj... azt mondod nem tudod hol van?-hűlt el Dashiell.-Aspen! Mi a francot csináltál?!-kezdte ő is felhúzni magát, jelenleg pedig olyan állapotban voltam, hogy egy másodpercen belül képes lettem volna összeverekedni vele.
-Dash, viselkedj. És te is Aspen-szólt ránk Blair.-Ezt beszéljük meg bent-húzott mindkettőnket a házamba, miután még vetett egy csúnya pillantást a falkára, akik erre azonnal elkapták rólunk a tekintetüket.
      Blair leültetett minket a kanapé két végébe, majd keresztbe font kezekkel nézett ránk.
-Mi történt?-kérdezte elsőnek tőlem.
-Én csak... én... argh...-dobbantottam idegesen a padlón, majd elkezdtem megérezni azt a folytogató érzést a torkomba és a könnyeket a szemembe.
-Megint összevesztetek?-sóhajtotta a lány, de én nem tudtam neki válaszolni. Vállaim megrázkódtak, és a könnycseppek szaporán kezdtek el lefolyni arcomon, mire egy pillanatra feszült csend lett a szobában, még talán Dashiell is lecsillapodott kicsit.-Hé, Aspen, mi a baj?-ült le mellém Blair hátamat simogatva. Nem bírtam tovább, teljesen kitört belőlem a sírás, annyira erős volt a szívemben keletkező fájdalom. Blair csak tétován ölelt magához, én pedig nyakhajlatába fúrva arcomat próbáltam lenyugodni. Egy kis ideig nyugtatgatott, majd türelmesen megvárta, amíg el tudom mondani mi történt.
-Nem vesztünk össze, minden rendben volt...-kerestem elő egy zsebkendőt, hogy kifújjam orromat-de ma reggel nélküle ébredtem. Nem akartam aggódni, de fogalmam sem volt, hogy hol lehet, és úgy tűnik ti sem tudjátok. Nagyon rossz érzésem van. Tudom, hogy gond van, de fogalmam sincs, hogy mi történt. Mi van, ha... én tettem valami rosszat?-vezettem rájuk a tekintetemet. Dashiell arcán őszinte döbbenet ült ki, Blair pedig csak lágyan mosolyogva próbált még mindig nyugtatni.
-Bízol Hazeben, nem? És tudod, hogy szeret téged-próbált valamivel jobbkedvre deríteni.
-És ha baja van? Ha történt vele valami? Tudom, hogy így van. De nem tudom, mit csináljak-túrtam idegesen hajamba.
-Biztos vagy benne, hogy valami gond van?-vonta össze szemöldökét Dash.
-Igen, érzem-bólintottam.
-És nem tudod, hol lehet, vagy hogy mikor ment el?-kérdezte, amire csak ingattam fejemet.
-Semmit nem hagyott itt. Se egy cetlit, üzenetet vagy bármit-törölgettem szemeimet.
-Oké, semmi gond. Megoldjuk-sóhajtott fel Blair.
-Mégis hogy?-hajtottam le fejemet.-És ha az árulóknál van?-rágcsáltam ajkamat.-Dash, te el tudsz menni hozzájuk, nem?-kaptam fel fejemet kérlelően nézve a férfira. Ő és Blair csak szomorúan összenéztek, aztán mindketten egy nagyot sóhajtottak.
-Nem tudok. Ha betenném oda a lábamat, kivégeznének-sütötte le szemeit.
-De mi van, ha ott van?-szorítottam össze öklömet. Tehetetlen voltam, és ez teljesen felemésztett.
-Várnunk kell pár napot. Addig kitalálunk valamit, és hátha talán Haze is ad nekünk egy kis segítséget-ajánlotta fel Blair, amire Dashiell is elkezdett bólogatni, egyetértve vele.
-De fáj, ha nincs velem. Nem tudok tisztán gondolkozni, szét vagyok esve-temettem arcomat tenyerembe.
-Aspen, itt vagyunk neked, és nem lesz semmi gond. Biztos vagyok benne, hogy Haze tud magára vigyázni, és ő is annyira hiányol téged, mint te őt. Meg fogjuk őt találni, és nem sokára már újból magad mellett tudhatod, rendben?-ölelt át Blair.
-Igen-bólogattam véve egy nagy levegőt.
-Szerintem addig ma pihenj. Ha szeretnéd, veled maradok-ajánlotta fel kedvesen Blair.
-Nem kell, köszönöm. Szeretnék inkább a falkával lenni, legalább az is eltereli a gondolataimat-sóhajtottam fel fájdalmasan.
-Ahogy jónak látod-bólintott barátnőm.
-Megvártok, amíg felöltözök?-néztem rájuk, mire ők bólintottam, én pedig erőtlenül elindultam a szobámba, ahova belépve az üresség és a magány csapott mellkason. Nem tudom, miért vagyok így kiakadva, már meg kellett volna szoknom ezt az érzést, de most úgy tűnt visszaestem, és rosszabb, mint valaha. Nem is értem ezt az egészet. Nem tudom mi történt. Hiszen már olyan jó volt minden. De reggel egyedül voltam. Szinte nyoma sem volt annak, hogy Haze valaha is itt lett volna. Egyszerűen eltűnt. Nem akartam ennyire magam alatt lenni, de mellkasomban kellemetlen érzés keletkezett, ami átjárta az egész testemet, a gyomrom görcsölt és a szívem fájt. Tudtam, hogy Haze miatt érzem ezt, hisz mint minden alfa, én is érzékeny voltam a társam állapotára, és oh a fenébe is... veszélyben volt. De fogalmam sem volt, mi történhetett vele, egyáltalán miért ment el. Az egésznek semmi értelme nem volt, mégis most itt állok egyedül, a fejemből kibambulva nézve a ruháimat, abban reménykedve, hogy csak percek kérdése, és megérzem, ahogy Haze kicsi kezeivel átölel engem. De csak a kellemetlen hideget éreztem meg bőröm alá férkőzni, amin semmi más nem tudott volna segíteni, csak a szerelmem. Mi lesz velem, ha már most így hiányzik? Pedig annyiszor bele gondoltam abba, hogy talán el kell majd egy kis időre őt engednem. Csakhogy szarabbul viselem ezt a tervezettnél. Azt hittem majd erős fogok maradni, tudni fogom, hogy mit csináljak, de reggel óta gondolkozni is alig vagyok képes. Érzem 3 évem mázsás súlyát szívemet nyomni, húgaim elvesztésének fájdalma pedig új sötét alakot ölt lelkemben Haze hiányából táplálkozva. Nem akartam rettegni vagy széthullani. Józan akartam maradni, de minden fájdalmam magával ragad és a mélybe húz. Nekem pedig fogalmam sincs, hogy álljak fel újból, ha nincs itt Haze. És még csak néhány kibaszott óra telt el! De tudom, hogy egyhamar nem fogom őt visszakapni. Érzem. És bevallom, félek.
     Remegő ajkakkal vettem ki egy pulóvert, ami már magába itta Haze illatát, és úgy csúsztam le a földre. Csupán néhány perc alatt olyan fordulatot vett minden, hogy abba teljesen beleszédültem, és legszívesebben csak megállítottam volna egy pillanatra az időt, hogy legyen időm feldolgozni.
     Ujjaimmal finoman végigsimítottam a Haze adta jelölésen, és halványan elmosolyodtam. Azt ígértem neki, hogy meg fogom őt védeni és kitartok mellette. Úgyhogy így is lesz, és hinni fogok benne, remélve, hogy érzi, mennyire bízok benne.
     Nagyot sóhajtva kaptam magamra néhány ruhát, majd még egy kicsit rendbe szedtem magamat, hogy ne úgy nézzek ki, mint aki egy egész éjszakát sírt volna végig alvás nélkül, majd visszamentem Blairékhez.
-Jobban vagy picit?-kérdezte kedvesen Blair.
-Igen. Sajnálom, hogy kiakadtam-mosolyodtam el halványan.
-Semmi baj, gyere, menjünk-intett, és kiléptünk a házból.
     Természetesen a falka azonnal kíváncsi tekintettel fürkészett minket, de rákérdezni féltek látva rossz kedvemet, én pedig amúgy sem óhajtottam volna nekik választ adni. Nem is tudtam volna mit. Úgyhogy csak magamra erőltetve egy gyenge mosolyt néztem végig a falkán, és kezdtem bele az edzésbe.