Várni rád /BEFEJEZETT/

Szeretni tanulni

"To you, I'm just a man; to me, you're all I am
Where the hell am I supposed to go?
I poisoned myself again, somethin' in the orange
Tells me you're never comin' home"

-Miért van olyan érzésem, hogy azt fogja mondani, vége?-forgatta meg szemét Blair idegesen, és bevágta maga mögött a szobaajtót. Eddig nem igazán realizáltam, hogy ennyire elmélyült volna a kapcsolata az alfával. Mármint mikor? És miért?
-Ne add már fel ilyen könnyen. Te papolsz folyton a szerelem varázslatos erejéről-feküdtem el az ágyon, és elkezdtem a plafont bámulni jobb elfoglaltság híjján.
-De az más-csettegett, és ő is letelepedett mellém.
     Nem hallottunk semmi mást, csak a kint a fákat rázó szelet és az óra halk kattogását. A falak határtalanul végtelennek tűntek, és egy kicsit bele is szédültem, de lehet az csak a gyomromban keletkező rossz érzéstől volt.
-Vajon mit beszélgethetnek?-pattant is fel azonnal Blair, és az ajtóhoz szaladt. Fülét ahhoz tette, hogy jobban halljon, és nagyon koncentrálva fülelt.
-Blair, nem hinném, hogy rád tartozna-morogtam neki, de túlságosan nem érdekelte. Érdeklődve hallgatta a lent folyó társalgást, és folyamatosan változó arcmimikája kezdett engem is felcsigázni. Néha elmosolyodott, aztán aggódóvá vált. Majd elkezdett hümmögni, és összehúzta szemöldökét
-Mit hallasz?-ültem fel az ágyon, feladva elveimet.
-Rólunk van szó. Haze ellenzi, azt mondja túl nagy a kockázata-fordította nekem, amit hallott.
-És...?-kérdeztem tovább érdeklődve. Bevallom nem voltunk túl diszkrétek, de hát ha most kíváncsiak voltunk, mit lehet tenni? Maradjunk annyiban, hogy Blair rossz hatással van rám.
-Dash azt mondja, addig nem érdekes, amíg nem derül ki. Nem akar szakítani-csillantak fel a szemei boldogan, és halványan elpirult. Tényleg fontos neki az alfa.
-Látod?-bólogattam neki olyan „én megmondtam” hangnemben. Hiába nem értettem, próbáltam bíztatni. Úgy értem, hogy... én túlságosan féltem volna a következményektől, ahhoz, hogy ezt bevállaljam ilyen hirtelen, hiszen bármelyik percben elszakíthatják őket egymástól.
-Várj-intett le.-Nem hallom jól-csettegett.-Valami olyasmiről beszélnek, hogyha Hazenek nem lehet, akkor Dashnek sem-mondta tovább kézségesen furcsa arckifejezéssel Blair.
-Ez kurvára nem fair!-hallottuk meg Haze hangját, amint felszalad a lépcsőn, aztán körülbelül a szobám előtt idegesen dobbantva megállt.
-Haze-morgott Dash a fiú után jőve. A beszélgetés többi részét már újból nem hallottam, mert valószínűleg suttogóra vették a dolgot, de Blair kitartóan fülelt, még jobban fókuszálva, sejtve a téma érdekesebbé fog válni. Nem tévedett, legalábbis reakciójából erre következtetek. Hirtelen a szája elé kapta kezét, aztán kicsit sokkoltan lépett el az ajtótól rémült és szomorú tekintettel pásztázva azt.
-Mi az?-néztem rá aggódva, de nem szólalt meg egy kis ideig.
-Te erről tudsz?-nézett félve szemeimbe. Persze, hogy tudok arról a dologról, amiről el sem mondja, hogy mi az. Mégis hogy tudnék?
-Mit mondott?-kérdeztem meg ingerülten, aggódva vizslatva a lányt.
-Azt, hogy Dash miért döntheti el, hogy kivel feküdjön le, ha ő nem-válaszolta halkan lesütve szemeit.-Nem kellett volna hallgatózni-hajtotta le fejét. Tényleg nem?!
-Most hallasz valamit?-néztem rá kérdőn, és én is felálltam az ágyról.
-Komolyan ezek után még azt akarod, hogy kihallgassam őket?-nézett rám haragosan csípőre tett kézzel.-Egyáltalán te meg sem lepődsz rajta?-rökönyödött meg.
-Legyen annyi elég, hogy volt egy beszélgetésem a bátyjával-húztam el számat.-De most túl nagy csend van-szuggeráltam az ajtót, hátha fog történni bármi is, de nem így lett. Ez pedig nem tetszett nekem.
-Inkább nézzük meg. Gyere-intett, majd kézen ragadva nyitotta ki az ajtót.
     Csend volt. A legnagyobb zajt a kint fúvó szél okozta, de ezen kívül semmi. Ez pedig mindent jelentett, csak jót nem.
-Menjünk le-mondtam, Blair pedig bólintva indult le a lépcsőn. Dash a konyhaasztalnál ült, állát összekulcsolt kezein támasztva. Nagyon belemerülhetett gondolataimra, mert jöttünkre ijedten összerezzent, majd nagyot sóhajtva nézett ránk kedvetlenül.
-A fürdőszobában van-mondta rosszkedvűen.
-Összevesztetek?-lépett Blair közelebb az alfához. Ujjai a tincseit kezdte piszkálni, míg Dash fáradtan kulcsolta kezét a lány derekára, és közelebb húzva magához döntötte fejét fáradtan a hasának. Aranyosak voltak, bár nagyon fura párost alkottak, mit ne mondjak, de láthatólag működött.
-Nem tudom. Mindig ezt csinálja. Általában ilyenkor csak időre van szüksége-vonta meg vállát tétován.
-Mennyi időre?-kérdeztem, mire egy kicsit elengedte Blairt, és lassan rám emelte tekintetét.
-Néhány óra. Vagy napok-vonta meg vállát. Azért ez elég széles skálán mozog.
-Napok?-vontam fel szemöldököm meglepetten.
-Vannak olyan dolgok, amik elég rosszul érintik. Ahhoz kell neki egy kis idő, hogy feldolgozza-válaszolta elhúzva száját. Jó, érthető, csak hát mégis.
-Zavarja, hogy együtt vagyunk?-szólalt meg Blair csüggedten. Hirtelen az ő kedve is elszállt, együttérzővé és aggódóvá vált. Feltehetőleg párja miatt.
-Nem. Nincs velünk semmi baja-cirógatta meg a lány arcát.-Csak picit ő is meg van ijedve-tette hozzá próbálva a lányt nyugtatni.
-És akkor most mi lesz kettőnkkel?-jött a következő kérdése.
-Beszéljük meg nálad-állt fel lassan Dashiell, magához húzva Blairt, aki beleegyezőleg bólintott, majd elindultak a bejáratiajtó fele.
     Mielőtt még kiléphettek volna a házból, az alfa visszafordult hozzám.
-Amíg nem leszek itt, egy ujjal se érj hozzá-nézett rám szúrósan. Komolyan kezdtem bólogatni, az életemért küzdve, ugyanis Blair a férfi háta mögött bíztatott az ellenkezőjére, miközben párjára vágta az arcokat, ami miatt muszáj volt visszatartanom a nevetésemet. Az alfa csak egy unott pillantással nyugtázta gyerekes viselkedésünket, aztán kézen fogva elhagyták a házat.