Napsugár

folyt.

Itt vagyunk, a fákkal körülvett pizzázó bejáratánál. Sok emlék köt ehhez a helyhez, és szinte már törzsvendégnek számítok, ismerek minden betérő vendéget, mert ugye az alkohol nagy úr és részegen az ember sokat beszélget. Na mindegy, nem lenne jó ötlet felfedni a részeges kalandjaimat, mert kínos. ideje lenne be menni. Az ajtó nyillík és mint mindig, Billy bácsi arca ragyog a boldogságtól.

- óh, Hanna drágaságom, ezer éve, nem de? - mondja és közben fülog ér a szája

- Igen Billy bácsi, ezer éve, minden szerdán, pénteken, és szombaton

- így van. Lám egy új barátot is hoztál nekükn

- Had mutassam be, Ő Beatrice, Beatrice ő Billy

- Üdvözlöm köreinkben kedves- üdvözli Beatrice-t - és mit adhatok a kedves hölgyeknek?

- Két sört szeretnénk kérni, aztán majd még meglátjuk.

- Már is adom

Nem telt el egy perc sem, a sör a pulton volt. Fogtuk, majd meg bökdöstem Beatrice-t és jeleztem neki, hogy kövessen. A terasz jobb oldali sarkában vertünk tábort. Leültünk és egyenlőre csak a csillagokat nézegettük, bár ez számomra nehéz volt, mert mindig valaki megtörte azt a hatalmas csendet a köszönésével. De pillanatnyilag mindig csend volt. Ugyanakkor bennem volt az az álnok kérdés, hogy mégis mért akarta velem tölteni az estét. Így hát, a baglyok és kölnböző más állatok helyett én vettem át a beszéd lehetőségét.

- Kérdezhetek valamit?

- persze

- Miért akartál velem jönni?

- Pontosan az okát nem tudnám meg mondani, de azt tudom, hogy nem voltam olyan jól azon a találkozón, csak el akartam jönni

- Mit értesz az alatt, hogy nem voltál jól? - kérdezem nagy megdöbbentséggel az arcomon

- Te nem szoktad azt érezni, hogy nincs helyed, ott ahol vagy, és akkora benned a szomorúság, hogy inkább csak elmész?

-Nem tudom, mint mondhatnék erre. Olyan, van amikor úgy érzem, hogy minden szertefoszlik körülöttem, olyankor már nem érdekel mit teszek, csak szeretném minnél előbb ki ütni magam és elfeledni azt a sok mindent, ami történt.. De van mikor az őrület veszi át az irányítás, amikor nem érzek mást, csak dühöt, és ilyenkor jön mellé a pánik. Mert ha dühös vagyok, teszek dolgokat, amik nem igazán mondhatóak normálisnak, aztán jön a pánik. Neki fogok sírni, nyomást gyakorolni a fejemre, karmolni a nyakam, amíg véres nem lesz, mert félek önmagamtól, félek attól a szörnytől, aki vagyok. Úgyhogy körülbelül, az élet minden pillanatban úgy érzem, hogy nincs helyem ott, ahol vagyok, hogy el kell mennem máshová, de nyilván ezt nem tehetem meg.

Beatrice nem szól semmit csak néz aggodalommal a tekintetében. Persze megértem, mert nem normális semmi, ami velem kapcsolatos, főleg ez a megszolalásom, de mit lehet tenni. A múlt nem változik.