Napsugár

2.folyt

Harminc perc telt el, ugyan ott kötöttünk ki, ahol a legelején. Beatrice lákásában. Leültetett a kanapéra és hozott kötszert és fertőtlenítőt. Lefertőtlenítette, aztán be kötötte véres, szétütött kezemet. Tekintetében látható volt egyszerre bánat, aggodalom és düh. Ahogy kötözi kezemet, csak ábrázatát lesem, annyira törékenynek tűnik. Hogy lehet valaki ennyire szép? Érintése gyengéd, puha. Illata, mint a frissen nyíló ibolya. Törödő, mint egy anyuka. Tökéletes. De őt miért kell szomorúnak látnom? Miért játszik vele a fájdalom?

- Mi a baj?- kérdem én. Egy ideig nem mond semmit

- Kész is- mondja elégedetten, be kötötte a kezem

- Mi a baj? - teszem fel újra a kérdést

- Az igazat mondjam?

- Igen

- Bánt, hogy látnom kellett azt, amit tettél. Nem is az bánt, hogy megtetted, hanem, hogy nem mondtad el, hogy mi a baj, hogy mi történt. Ha nem megyek utánad, akkor csak hagytál volna el menni. Ott van az is, hogy amikor láttam mit csinálsz, el kezdtem félni, aggódni, mert mi van ha vissza üt. Mi van ha rosszul sülnek el a dolgok? Mit kellett volna csinálnom, ha te fekszel véres képpel a padlón és nem ő? Tudod te mennyire féltem? Mennyire aggódtam, hogy talán nem látlak újra? Hogy mennyire fájt, hogy nem akartad meg osztani velem az érzéseid? - remegő hangal ám, de dühösen és könnybe lábadt szemekkel beszéli el gondját

- Sajnálom. Nem akartam, hogy lásd. Túl sok volt bennem a harag és nem tudtam épp ésszel gondolkodni. Ne haragudj- fejezem ki megbánásomat

-Kérlek, annyit ígérj meg, hogy legközelebb el mondod, ha baj van, hogy hogy érzel. Mert ha mégegyszer így látlak össze törik a szívem. - most már sírva hangoztatja szavait

- Rendben, megígérem. Ne sírj, itt vagyok.- mondom közben pedig két bekötözött kezemmel törlöm le a könnyeit, aztán megcsókolom. Majd magamhoz
húzom és átölelem.

Nem telt bele sok idő, tán egy perc, ölelkezve feküszünk a kanapén. Ő úgy szorít, mintha félne attól, hogy elmegyek. Annyira gyönyörű. Rajtam fekszik, mégis annyira könnyed. Légzése nyugodt, de arca még így is aggodalmat rejt. Annyira szép. Nem akarom, hogy reggel legyen, mert akkor véget ér ez a pillanat. Csak nézni szeretném ameddig lehet. De annyira leszívta az energiámat ez a nap, hogy érzem ahogy szemeim egyre csak feladják a harcot. Mégis, utolsó kis erőmmel megpuszilom a homlokát és hagyom, hogy álomba merüljek.