Napsugár

3.fej.folyt

- Megígérem. Soha többé nem tűnök el az életedből. És addig leszek veled, ameddig egyszer úgy nem gondolod, hogy elég volt- őszintén hangoztak el szavaim

- Helyes. Akkor most menjünk fel, és ott el mesélheted, mi is történt valójában.

- Jól van.

Felfelé tartunk a hosszú lépcsők és szürke falak között. Tudtam, hogy majd egyszer el kell neki mondanom, de nem hittem, hogy ilyen hamar. Nem hittem, hogy egyáltalán még szóba áll velem. Ha most nem lenne Eva, talán minden véget ért volna. Hálás vagyok. Fel értünk, Beatrice ki nyitja az ajtót és le ülünk a kanapéra. Őszintén szemekkel néz rám Beatrice. Itt az idő, el kell mondanom, mi történt

- Aznap, mikor be mentem hozzád a kórházba és sírva fakadtam, minden öszinte szót el mondtam. Kivéve pár dolgot. Amikor felkeltem, nem tudtam semmit sem érezni, de a szememből még is könny hullt. Nem tudtam, mit kéne éreznem. Talán, mert annyi éven keresztül én voltam a gondok hordozója és egyik napról a másikra ki derült, hogy nincs rám szüksége senkinek. Így hát, fel adtam, mert úgy éreztem, hogy elveszítettem valami nagyon fontosat. Egy nap még is elfogott az undor, a szánalom, amikor a tükörbe néztem, és láttam magamat. Megkérdeztem magamtól, hogy "Hogy tudsz tükörbe nézni? Nem undorodsz saját magadtól? " ilyen gondolatok lepték el az agyam. Szánalmasnak, gyomorforgatónak találtam magam, mert megígértem, hogy soha többé nem tűnök el, de ahogy te is mondtad, megtettem. Megtettem, mert túl gyáva voltam ahhoz, hogy vállaljam a felelősséget a boldogságodért. Sajnálom Beatrice, nem voltam bátor. Nem sikerült bátornak lennem. Nagyon sajnálom. Mikor viszont, Eva-val beszéltem, rá ébrettem, hogy amit irántad érzek az nem változott. Ezért tudom meg ígérni újfent, hogy soha többé nem futok el. Mert még mindig ugyan olyan menthetetlenül szeretlek. Ez lenne a magyarázatom- mondom szívből szólo beszédemet.

- Tudod, aznap, mikor csak úgy köddé váltál, egy picit megrepedt a szívem, de tartottam magamban a reményt. Nap mint nap hívtalak, üzeneteket hagytam, de nem válaszoltál, gondoltam magamban, biztos, hogy csak elfoglalt vagy. De, minden egyes éjszaka után a szívem egyre jobban és jobban el kezdett repedezni. Minden éjszaka sírva feküdtem le a párnámba bújva, arra gondolva, hogy majd reggel itt leszel és minden reggel sírtam, mert nem voltál itt. Szóval ne merészeld azt mondani, hogy nincs szüksége senkinek rád. Mert ez egy aljas hazugság. Nekem szükségem van rád. Hát nem megbeszéltük, hogy el mondod, ha baj van? Szerinted csak a falnak beszélek? Miért nem mondtál nekem semmit? Megtudtuk volna oldani együtt. Minden nap aggódtam, fel tudod fogni, hogy mit jelent ez? Hát nem érted? - mondja, de közben arcát fogva sír

- Nem értem, mond el, kérlek

- Szeretlek Hanna. Annyira szeretlek, hogy az már fáj- szólal fel. Szemeim tágra nyíltak. Egyszerre éreztem melegséget és bűntudatot is.

- Sajnálom Beatrice, nem tudtam, hogy így érzel - mondom a legmélyebb megbánással. Magamhoz húzom és át ölelem.

- Hülye. Hülye. Hülye- mondja. Annyiszor vágott mellkason, ahányszor a hülye szó elhangzott.

Megannyi vallomás, sokkal több érzelem és rengeteg idő. Ez volt a mai nap történése. És már este is van. Ismét egymást szorongatjuk. Annyira jó most őt ölelni. Simogatni puha, pirosan fénylő arcát. Vagy csak a közelében lenni. Most már nem érzem gyávának magam. Vele nem. Mert ő az egyetlen számomra ezen a világon.