Napsugár

2.fej.folyt.

A kórházban vagyok. Egyből ide jöttem, hogy meggyőzödjek, hogy minden rendben van vele. De nyilván belém kötöttek a recepción, hogy meg kellene nézetnem a kezem. Nem is hajóztak sokat, hívtak egy medikust, hogy megvizsgáljon. Fura, észre sem vettem, hogy mennyire fáj, és éget a szétvert kezem. De mindegy is, itt a medikus. Be mentünk egy rendelőbe és neki állt ellátni a kezem problémáját, közben pedig kérdezgetett

- Üdv, a nevem Elis. Önt, hogy hívják?

- Hanna. Meg tudná mondani, hogy egészen pontosan ez meddig fog tartani?

- Nem sokáig. Mikor született?

- 1999.07.04. Az percben mennyi?

- Rendben. Nem tudnám meghatározni percre pontosan. De miért akarja ennyire tudni?

- Mert tulajdonképpen nem a kezem miatt jöttem a kórházba, igazából észre sem vettem, hogy fáj, ameddig nem figyelmeztettek

- Hát, akkor miért ez a nagy sietség?

- Nemrég be hoztak ide egy lányt, csupa vér és lila folt. Ő az egyik barátnőm, és tudnom kell, hogy jól van e

- Áh, értem. Aggódik, de közben megfeledkezik önmagáról.

- Miért? Ön talán még nem szeretett úgy valakit, hogy megfeletkezzen saját magáról? - kérdezem. A medikus nem felelt semmit, csak tágra nyitotta kerek szemeit. Valljuk be, nem minden nap találjuk szembe magunkat ilyen kérdésekkel. Pár perc múlva viszont, mégis csak megszólalt

- készen is vagyunk. Mehet, megnézheti a barátnőjét.

- Köszönöm szépen az ellátást, hálás vagyok- mondom, aztán elmosolyodom

- ugyan, nincs mit. A válasz a kérdésére, nem, nem szerettem még úgy senkit

- ne aggódjon, először én sem hittem benne, hogy lehetséges, de nézze, most itt vagyok- jelentem ki és azzal a lendülettel el is hagyom a rendelőt, hogy vak foltokat követve megtaláljam Beatrice-t.