The Guardian Angels (Átírás alatt - minden jog fenntartva)

Chapter Twenty - Three

Emma

Még mindig olyan szorosan állunk, hogy érzem, ahogy a mellkasa emelkedik és süllyed. Egy pillanatig megnyugtat és egy rövid időre tényleg el szeretném engedni magam. Átadni magam az iránta érzett vágynak, de aztán eszembe jutnak a történtek és itt most nem a veszekedésre gondolok, hanem Damian-re. Arra, hogy az ujjai hogyan fedezték fel minden porcikámat.
Elönt a bűntudat és ennek az érzésnek a hatására, most először érzem azt, hogy talán mégsem vagyok teljesen menthetetlen.

- Noah – szólítom meg finoman és próbálok egy kicsit elhúzódni. Érzem, hogy nem szeretné, de szerencsére végül nem ellenkezik és enged nekem. Hála az égnek! Fogalmam sincs, hogy mit tettem volna, hogyha még pár percet ebben a felállásban kellett volna töltenem.
- Kislány? – kérdi és végigsimít az arcomon. Az érzéstől libabőrös leszek és mélyen a szívemben, mintha valami pislákolni kezdene. Lehet egyszerre két embert szeretni? Remélem, hogy nem, mert akkor jól megszívtam. Mondjuk így is, szóval tök mindegy.
- Mit csinálsz? – érdeklődöm és kiengedem egy sóhaj kíséretében a bent tartott levegőt.
- Ha én azt tudnám ... - motyogja és újra a szemembe néz. Még mindig az arcomon van a tenyere és lágyan cirógat. Legszívesebben belesimulnék, de tudom, hogy helytelen lenne. Vele szemben mindenképp, de magamat sem szabadna még kínosabb helyzetbe hoznom. – Egyszerűen csak láttam, hogy itt ölelkeztek és puff – mondja és egy kicsit ellép, hogy normális távolságból tudjunk beszélgetni.
- Vörös köd? – kérdezem és megrázom a fejem. Lehetetlen ezen a srácon kiigazodni. Azt hittem, hogy egy életre megbántottam, most meg mégis itt áll és habár a magunk módján, de beszélgetünk.
- Valami olyasmi – mosolyog kínosan és a hajába túr. Tudom, hogy nem egyszerű a helyzete. Most merőben más arcát mutatja, mint amit általában szokott. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez az arca nem ismerős, mert igenis az. A mezőn lévő pillanatok jutnak az eszembe és tudom, hogy most hasonlóan szerényen viselkedik, mint akkor. Ez egy olyan oldala, amibe az ember túl könnyen beleszerethetne, aztán már csak azt venné észre, ahogy a megtaposott darabjait szedegeti a földről, mert amit mutat és amilyen valójában, merőben eltér.
- Csak barát – mondom és elmosolyodom, mert Alex tényleg csak a barátom. Mármint ezt furcsa így kimondani, hiszen nem ismerjük egymást maximum két hete, de mégis olyan szoros köteléket érzek közte, Connor és köztem, mintha már ezer éve jó barátok lennénk. Egy kicsit úgy érzem, mintha az elbaszott családom helyett kaptam volna még egy lehetőséget a személyükben, amit nem akarok elrontani, sem Noah, sem pedig Damian miatt. Nekem most az egyetemre kell koncentrálnom és arra, hogy jól teljesítsek, hogy megmutassam magamnak és mindenkinek, hogy egyáltalán nem volt igazuk és nem vagyok semmirekellő.
- Tudom – sóhajtja és leül az ágyamra. Tisztes távolságban én is helyet foglalok és egy pillanatra elöntenek a korábbi emlékek, amikor még teljesen kiterülve hagytam, hogy Damian a szájával kényeztessen. Elpirulok. – Minden rendben? – érdeklődik kíváncsian és egyenesen az arcomat fürkészi, mintha ott minden kérdésére meglelné a választ. Hát baromira bízom benne, hogy nem, mert ezt soha senkinek nem akarom elárulni. Neki meg főképp nem. – Emma? – kérdezősködik még mindig, amitől még jobban elönt a szégyen és érzem, hogy még vörösebb lesz az arcom.
- Persze, minden rendben – mondom és megköszörülöm a torkomat, mert úgy érzem, hogy teljesen kiszáradt.
- Biztos? – folytatja tovább a faggatózást. Esküszöm, hogy ha nem hagyja abba, mindjárt színt vallok neki.
- Aha – motyogom és picit megrázom a fejem. Csak abban bízom, hogy az élvezet szaga egyáltalán nem terjeng már a levegőben, mert akkor akaratlanul is lebukok.
- Csak nem rossz kislány voltál? – huncutkodik és megvillan valami azokban az acélkék szemekben, amitől még jobban elvörösödöm. Bassza meg! Miért kell ennek a srácnak ilyen jól értenie ehhez?
- Hülye vagy – bosszankodom és próbálom rendezni a szabálytalan légzésemet.
- Ugyan, hercegnő! – mondja már megint azt a borzalmas gúnynevet, amit annyira gyűlölök.
- Ne merészelj így hívni! – csattanok fel és ez őt is meglepi. Ennyire agresszív reakciót még talán sosem tanúsítottam vele szemben, de egyszerűen képtelen vagyok elviselni, ha ezzel illet.
- Mi a baj vele? – kérdezi őszintén. Hallom a hangjában, hogy valóban nem érti, hogy mi a problémám, én pedig nem akarom felvilágosítani, hogy mindig akkor használja, amikor meg akar bántani.
- Csak ne hívj így – motyogom és igyekszem magam lehűteni. Vajon mindig ilyen rohadt meleg volt ebben a szaros szobában?
- Kislány – mondja és egy picit közelebb ül. A térdünk összeér, amitől újból bizsergéshullám járja át a testemet. A fene az egészbe. Tizennyolc év önmegtartóztatás után nem hiszem el, hogy pont most akarja a testem, hogy feladjam a némán fogadott cölibátusomat.
- Noah – mondom és kétségbeesett a hangom. Még én is kihallom belőle. Nem lehet az, hogy ő nem veszi észre. – Ne gyere közelebb! – kérlelem.
- Miért ne? – motyogja és még közelebb hajol. Annyira utálom, hogy ilyen hatással van rám, hogy minden egyes pillantásától úgy érzem magam, mintha én lennék a világ leggyönyörűbb lánya, pedig tudom, hogy ez közel sem igaz. Nálam sokkal szebbek is fordultak meg már az ágyában és nem akarok én lenni a következő buta csitri, aki bedől a bűbájának. Már csak a testemet kellene erre emlékeztetnem. Jó lett volna, ha erre Damian esetében is emlékszik, mielőtt még nagyobb baromságot csinál.
- Nem jó ötlet – rázom meg a fejem és a kezemet magam előtt tartva a mellkasának nyomom, hogy megállítsam. Tudom, hogy könnyűszerrel kikerülné és ha akarná, akkor már maga alá is gyűrne. Istenem, hogy mennyire vágyom rá!
- Sosem az – motyogja ő is, de egy percig sem mozdul.