The Guardian Angels (Átírás alatt - minden jog fenntartva)

Chapter Eighteen

Emma

Inkább úgy döntök, hogy nem foglalkozom tovább ezzel a fura beszélgetéssel és óvatosan, amilyen halkan csak tudom, visszacsukom a résnyire nyitott ajtómat, majd az ágy felé sétálok.
Úgy érzem magam, mint aki csapdába esett és nincs hova menekülnie. Soha nem éreztem magam még ilyen elveszettnek, mint az elmúlt pár napban.
Nem tudom, hogy miért fáj ennyire Noah faképnél hagyása, bár ha őszintén és mélyen magamba kellene néznem, akkor biztos vagyok benne, hogy tudnám a választ és egyáltalán nem tetszik, hogy merre próbálnak elvinni a szívemben lévő érzések. Kedvelem. A testem vágyik rá, de az agyam tudja, hogy ő nem a jó választás.
Nekem az egyetemre és a menekülési lehetőségeimre kellene koncentrálnom. Erre itt van ez a srác, aki már napok óta nem hagyja nyugodni a gondolataimat, aki miatt az elmúlt időben többet sírtam, mint amennyit szeretnék bevallani és többször bántott meg, mint amennyiről hajlandó vagyok beszélni. Mindig is próbáltam kerülni a konfliktusokat, bármennyire is szánalmasnak hangzik, gyűlölök veszekedni. Utálom, hogy ha üvöltenek velem, vagy ha már felemelik a hangjukat. Más azt gondolná, hogy emiatt gyenge vagyok és talán igaza is lenne. A középiskolában elszenvedett bántásoknak és csúfolásoknak meg kellett volna erősíteniük, de ez nem így van. Még inkább sebezhetőbbé váltam és akármennyire is szeretném azt mondani, hogy olyan vastag bőrt növesztettem az arcomra az elmúlt években, hogy az áttörhetetlen, hazudnék. Minden egyes bántás, minden egyes felém intézett szándékosan bántó szó még inkább elbizonytalanított. Még inkább megerősítette bennem azt, hogy az emberek nem képesek engem szeretni, hogy igazából nem érdemlem meg, hogy szeressenek.
Itt vagyok tizennyolc évesen és még soha nem volt barátom, szinte soha nem buliztam azt a két alkalmat leszámítva, ami az elmúlt időszakban volt. Nem nevettem őszintén és soha nem mondtam el, hogy mik a valódi gondolataim. Egy jól felépített és kitalált világban élek nap, mint nap, hogy képes legyek elviselni a szüleimet és az engem körülvevő világot.
Az egyetlen kiutat tényleg csak a könyvek jelentik, amiket olvasok, mert azokban végre valaki más lehetek. Belebújhatok másnak a bőrébe és végre nem az a gyenge, szeretetéhes kislány vagyok, aki a való életben.
Szorosan behunyom a szemem, miközben elfekszem az ágyon. Szeretném megakadályozni és elűzni a szúró érzést a szemeimben, de még ez sem megy. Gyenge vagyok.
Először csak egy könnycsepp szabadul ki és ettől még szánalmasabbnak érzem magam. Őt követi a következő, aztán végül a harmadik és egy idő után már nem is számolom, de mindegyiknél érzem, ahogy a szívemen egy hatalmas repedés keletkezik.
Bolond vagyok és nyomorult, hogy egy olyan barátságot és fiút siratok meg, akivel igazából semmi sem volt köztünk. Még barátoknak sem mondhatom magunkat, pedig még élénken él az emlékezetemben, ahogy ott fekszünk a földön, a sötét mezőn és csak a csillagok és a Hold adja azt a pislákoló apró fényt, ami még engedi, hogy lássam Noah arcát. Ott, akkor boldognak látszott és én is úgy éreztem, hogy talán ez működhet. Bíztam benne, hogy képesek leszünk barátokként viselkedni, annak ellenére, hogy én a szívem mélyén, talán most először, de többre vágytam.
De az az éjszaka elmúlt, ahogyan a következők is és be kell ismernem magamnak, hogy bármennyire is akarom ezt a barátságot, ártana nekem. Még nagyobb fájdalmat és kínt okozna, ha később lenne vége. Ez a srác képes lerombolni még a legerősebb védelmi vonalat is és azt hiszem, hogy én erre még nem vagyok felkészülve. Nem vagyok felkészülve Noah Hale-re, mert tudom, hogy ha most kellene vele időt töltenem, akkor szánalmasan összetörne, szétzúzna és megfáradt, megkínzott lelkemet úgy vetné a keselyűk elé, hogy időm sem lenne felfogni, hogy mi történik.
Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, amíg az ágyban fekve pityergek, de szerencsémre senki sem nyitott be ez alatt az idő alatt.
A kezeimmel megtörlöm a szememet és hálát adok az égnek, hogy tegnap este lemostam a rajtam lévő sminket és most semmi nem csípi azokat.
Egy zsebkendőért nyúlok az éjjeliszekrényemen. Kifújom az orromat és párszor megrázom a fejem, hogy az előbbi szégyenteljes és szomorú gondolataimat kiűzzem és újra az az eltökélt lány lehessek, aki a szülei segítsége nélkül adta be a felvételijét az ország egyik legjobb egyetemére és tanulta végig az elmúlt éveket, hogy végre elszabadulhasson ebből a pokolból.
Veszek még pár mély levegőt és, hogy még inkább megnyugodjak és valamivel lefoglaljam az agyamat, elkezdek rendet rakni. Utálok rendet rakni és biztos vagyok benne, hogy én vagyok az egyik legrendetlenebb lány, aki valaha a világra született, de nem tehetek róla én a kupiban érzem azt, hogy otthonos a hely, ahol élek.
Előveszem a farmerem zsebéből a telefonomat és bedugom a fülembe a vezeték nélküli fülhallgatómat, hogy megadjam az alapritmust a pakolásnak. Időközben látom, hogy Olive is érdeklődött a hogy létem felől, de most nem vagyok elég erős ahhoz, hogy beszéljek vele, ezért csak egy rövid választ pötyögök be neki.