The Guardian Angels (Átírás alatt - minden jog fenntartva)

Chapter Twenty - Five

Damian

El akarok menni innen és hagyni, hogy aludja az igazak álmát, de olyan rohadt nehéz, amikor éppen újra éli a délután történteket.
Minden egyes kibaszott érintését érzem még mindig a testemen, amit apró kezével vitt véghez. Fogalma sincs arról, hogy mennyire baromi szexi volta és bárcsak a tudtára adhattam volna, hogy soha nem lettem volna képes magára hagyni, de nem tehetem.
Több okom is van rá.
Azonban mindegyik csak kifogásnak hangzik, főleg, ahogy most nézem.

- Egy idióta vagy, Damian – mormogom és nem lehettem elég halk, mert megmozdul. - Basszus!

Bízom benne, hogy a hülye haverom elrejt az árnyakban és még véletlenül sem fog észrevenni a kis pacsirta, mert akkor borzasztó vitára kellene felkészülnöm, amire most egyáltalán nem vágyom.
Szeretek vele vitatkozni.
Kár tagadnom.
De most nincs itt az ideje.
Most inkább a békére vágyom, a csendre és a lopott percekre, amiket végre azzal tölthetek hosszú évezredek vagy évszázadok óta, amivel tényleg szeretném és nem azért mert kötelesség.
Na jó, kit akarok átverni! Kötelesség, de végre egy kellemes kötelesség!

- Főnök – suttogják az árnyak és a szemem forgatom a megnevezésre. Mindig is utáltam, ha így hívnak.
- Mi van? – morgom és még jobban belemélyedek a sötétbe. Hagyom, hogy teljesen körülöleljenek, már majdnem annyira, hogy akár a légzés is nehézkessé váljon, de kit áltatok. A pokol legmélyebb bugyraiból származom. Ez semmi ahhoz képest.
- Az angyalfiú – fújtat.

Utálja kimondani ezeket a szavakat.
Szinte testi fájdalmat okoz, hogy ki kell neki ejtenie a száján.
Jót nevetnék a nyomorán, ha tudnám, hogy hülyéskedik és nem nekem kellene vele foglalkoznom. Felnyögök.

- Mit akar? – kérdezem, mintha egyáltalán nem érdekelne, pedig valahol mélyen belül a csontjaimban, tudom, hogy áltatom magamat. Már csak Emma miatt is, hisz' a kis hisztije miatt most egyáltalán nem bízik benne a lány.
- Beszélni – mondja nem törődöm módjára.
- Mindig csak beszélni akar az a faszkalap – morgom és ahogyan belibbentem, úgy tűnök el a szobából. – De soha nem gondolkodik a hülyéje mielőtt megszólalna.

Már ott is vagyok a klub előtt, ahol most is, mint mindig, hatalmas tömeg kígyózik. Nyáron szinte minden nap valami bulit rendezek, különböző témákban. A kedvencem nyilván kitalálhatjátok. Ez a látszat kell ahhoz, hogy megfigyelhessem őt. Látom, ahogy a testek összetapadnak, ahogy a szenvedély az emberek közt a tetőfokára hág és még sosem utáltam ennyire, hogy itt kell lennem, mint ebben a pillanatban. Újból eszembe jutnak a délután történtek. Megint érzem a testemen, ahogy hatása alá vonja a kis pacsirtám, és egyre kevésbé tudok uralkodni a vágyaimon. Tudom, hogy ha ott maradtam volna, akkor olyan is megtörténik, ami hiba lett volna. Az én részemről biztos és tudom, hogy a történtek után Emma is így gondolná, így inkább megbántom, mint hogy ezt elkövessem.
Tekintsetek egy köcsögnek! Leszarom! Tudom, hogy az vagyok. Nem áltatok senkit. Én nem a jó vagyok ebben a történetben és talán sosem leszek az mégha Emma ezt is akarja hinni. Én általában tönkreteszem a dolgokat és nem megjavítom. Ha jobban elgondolkodnék, talán még bánnám is a tetteim, de nem akarok senkit hiú reményekben hagyni, sosem gondolom túl. Azt teszem, amihez éppen kedvem van és ha az a pusztítás, hát akkor pusztítok.

- Mi van már megint? – kérdem tőle hanyagul és rá se nézek csak elindulok egyenesen az irodámba. Meg sem várom, hogy kövessen. Nem érdekel a kis hisztije. Az egyetlen dolog, amiért eltűröm, mert egyszer évszázadokkal ezelőtt, ígéretet tettünk. - Talán akkor tényleg gondolkodnom kellett volna és hagyni a fenébe az egészet. Mennyi szartól tudtam volna megkímélni magamat - elmélkedem magamban és teljesen belemerülök a fejemben lévő sötétségbe.