The Guardian Angels (Átírás alatt - minden jog fenntartva)

Chapter Twenty - Seven

Damian

Még látom visszatükröződni Sky önelégült arcát, ahogy vonszolom Emmát a folyosón és kerülgetem a már részeg embereket.

- Hova megyünk? – kérdezi cseppet sem kedvesen, amikor végre magához tér a révületből.
- A lakásomba – felelem. – Mindjárt megfagysz.
- Nem akarok a lakásodba menni – makacsolja meg magát és megállásra szeretne késztetni, de már az ötlet is hülyeség a részéről. Háromszor akkora vagyok, mint ő, mégis mit gondol.
- Nem kérdeztem, hogy mit szeretnél – morgom és már megint dühös vagyok. Igazából fogalmam sincs, hogy rá vagy inkább saját magamra. Hülye ötlet volt, hogy felhozom a lakásomba. Annyi mindent tehettem volna, akár elküldhettem volna Sky-val, vagy én magam is hazavihettem volna, ehelyett inkább magamhoz hozom, ami baromi rosszul is elsülhet. Úgy látszik a sok szarság után egyáltalán nem vagyok beszámítható állapotban.
- Hát persze, hogy nem – motyogja az orra alatt, de így is meghallom. – Sosem kérdezed mit akarok – folytatja és egyáltalán nem törődik azzal, hogy hallom-e vagy sem. Talán nem is érdekli. Mosolyognom kell ezen, mert annak ellenére, hogy ezt mondja, szorgosan szedi mezítelen lábait.
- Hallom ám ... - dörmögöm az orrom alatt, elrejtve a mosolyomat. Teljesen megőrjít ez a lány!
- Leszarom! – vág vissza, amitől kuncognom kell. Belevaló!

Csendben tesszük meg a maradék utat. Ő nem ellenkezik, én pedig hálás vagyok, hogy egy picit csönd van körülöttem. Amióta eljöttem a szobájából megállás nélkül történik valami, ami teljesen leszívja az energiámat. Fáradt vagyok és sok száz év óta most először érzem azt, hogy kezd kicsúszni a kezem közül az irányítás.
Az ajtóhoz érve, elengedem a kezét és a kilincset megfogva, már nyitnám is ki, amikor Emma megmakacsolja magát és megáll.

- Nem megyek be – mondja ellenkezést nem tűrően.
- Miért nehezíted meg? – érdeklődöm sóhajtva. Tényleg kezd megfájdulni a fejem.
- Nem vagyunk jóba, hogy ha nem emlékeznél rá – mondja és szemei szikrákat szórnak.
- Na ne! – mondom és a szemem forgatom. Bunkó vagyok?! Tudom. Nem érdemli meg?! Ezzel is teljesen tisztában vagyok. Nem az ő hibája, én basztam el és miattam vagyunk ebben a helyzetben mégis a sok szarság, ami az elmúlt órákban történt, rajta csattan. Nem vagyok rá büszke.
- Látod, pont ezért nem fogom betenni oda a lábamat. És tudod mit? Előbb fagyok halálra, mint hogy én egy centit is elmozduljak innen.
- Biztos vagy benne, kis Pacsirta? – kérdem kihívóan és van valami a hangomban, amitől megremeg. Nem válaszol csak határozottan bólint. Imádom, hogy ilyen makacs. Látom, ahogy összeszorítja az ajkait és egy vonallá préselődik a szája. Tudom, hogy nincs jogom hozzá, amit tenni fogok, mégis kénytelen leszek.
- Akkor nincs más választásom... - mondom és közelebb lépek hozzá, azzal a szándékkal, hogy a vállaimra kapjam és úgy cipeljem be a lakásomba, az akarata ellenére.
- Ne merészeld! – morogja és hátrál, de a fal az útjába áll.
- Mit ne merészeljek, kis Pacsirta? – búgom és kezdem elveszteni a józan eszemet. Olyan baszott nehéz uralkodni magamon, amikor ilyen közelről érzem azt az észveszejtő illatát. Még élénken élnek bennem a délután történtek és képes lennék az egész világot porrá zúzni csak azért, hogy újra halljam a nyögéseit, hogy érezzem az ízét a nyelvemen. Megőrültem!
- Damian – mondja egy oktávval magasabb hangon és kétségbeesetten tekint végig a folyosón, hátha valaki a segítségére lesz. Hát azt jól megszívta, mert erre senki sem jár, és, ha mégis valaki erre tévedne, annak velem gyűlne meg a baja.
- Pacsirta? – kérdem kihívóan és már előtte is termek, hogy elzárjam a menekülési útvonalat. Kegyetlen vagyok.

Csapdába esett. Ezt ő is tudja és bár még nem látja be, de tudom, hogy hamarosan rá fog jönni, hogy innen nem tud elfutni. Vagy bejön velem azon az átkozott ajtón a saját lábán, vagy kénytelen leszek én bevinni. Eldöntheti. Megadom neki ezt a lehetőséget, de azért reménykedem benne, hogy ellenkezni fog egy kicsit és megérinthetem.