The Guardian Angels (Átírás alatt - minden jog fenntartva)

Chapter Twenty - Four

Emma

Itt ülök a sarokban és hagyom, hogy a könnyeim útnak eredjenek. Úgy néz ki, hogy manapság ez lett az új hobbim, pedig istenre esküszöm, hogy az olvasást, a varázsvilágban való kalandozást ezerszer jobban élvezem.
A földön kuporogva hagyom, hogy tovább emésszem magam. Minden egyes leguruló könnycsepp után emlékeztetem magam, hogy jogosan kaptam a kegyetlen szavakat. Talán nem mindegyiket, de van olyan rész, amivel nagyon is egyetértek és ezen tudom, hogy változtatnom kell.
Én nem leszek az a lány, aki két fiú miatt teljesen megbolondul, elkezd drogozni, inni és végül tönkreteszi az életét, mert a félistenek képtelenek voltak a farkukat a gatyájukba tartani, én meg képtelen voltam a szoknyát magamon hagyni.

- Emma?! – érkezik egy ismerős hang az ajtóm irányából, amiért még inkább a sarokba húzódom, hátha akkor egyáltalán észre sem vesz az illető. Connor az. Nem tudom, hogy mit keres itt, de most őszintén nincs kedvem ahhoz, hogy megerőltessem magam és eljátsszam, hogy minden rendben van, ugyanis kurvára nincs.

Nem válaszolok. Abban bízom, hogy feladja, de nincs ilyen szerencsém.
Egy kicsit beljebb löki az ajtót, de nem eléggé ahhoz, hogy ahol ülök, észrevegyen. Két megtermett árnyékot látok az ajtóban állni, amiből arra következtetek, hogy nincs egyedül.
Jaj nekem!

- Kislány? – szólal meg most a másik óriás. – Alex - ismerem meg a hangot, amitől még jobban rám tör a zokogás. Úgy néz ki, hogy ma gyenge idegzettel áldott meg a Jó Isten.

Próbálom még mindig elrejteni magamat, de beljebb lépnek, így megszeppenve még hátrébb húzódom. Sajnos a művelet közben nem veszem észre, hogy valami van mögöttem és olyan csörömpöléssel hullik le mellettem, hogy azt még egy süket ember is észrevenné.
Egyszerre fordulnak felém és fogalmam sincs, hogy hogyan nézhetek ki, de egy pillanatra összenéznek, sóhajtanak, majd elindulnak a sarokba, hogy egyikük a jobb, míg másikuk a bal oldalamon foglaljon helyet. Ahogy megérzem a kellemes illatukat és a testükből áradó melegséget, még nagyobb zokogásba török ki.

- Mi van ma velem? – elmélkedem magamban és inkább nem is akarom tudni a választ.

Úgy néznek rám, mintha arra várnának, hogy majd elmondom nekik az érzéseimet, kibeszéljük őket, aztán pedig csapunk egy hatalmas pizsama partit. Amikor ők is ráeszmélnek erre, hogy jelenleg, hogy tűnhet a szituáció, egy kicsit megborzonganak. Haha!
Nem tudom meddig ülhetünk, így hármasban, csendben és békében, de napok óta most először érzem magam igazán biztonságban. Tudom, hogy ez hülyeség, hisz' senki nem akar nekem rosszat, de annyi szar történik manapság, amit képtelen vagyok feldolgozni, hogy arra nincsenek szavak. Ha most felkeresnék egy pszichológust, biztos vagyok benne, hogy ő is zakkantnak titulálna, de minimum skizofrénnek, mint akinek hat személyisége lenne és egyikkel sem tud mit kezdeni.

- Kezded vagy kezdjem én? – kérdezi Alex és Connor-ra pillant, várva a fiú válaszát.
- Kezd nyugodtan – mondja. – Én még próbálom feldolgozni, hogy most úgy fogunk beszélgetni, mint a kibaszott lányok – suttogja hitetlenül. Alex csak a fejét rázva nevet.

Felém fordul egy picit jobban, így a térdünk összeér és érzem, ahogy a bizsergés végigszánt a testemen. Komolyan nem hiszem el, hogy mindegyik srác ezt a hülye reakciót váltja ki belőlem. Ijedten húzódóm hátrább, hogy még véletlenül se érintkezzünk. Ezen Alex elmosolyodik, de látom a szemén, hogy egyáltalán nem vette magára.

- Hála az égnek! – gondolom és most így, hogy az említett fiútól elhúzódtam, Connor vállai érnek az enyémhez, ami ismét villámcsapásszerű érzéseket kelt bennem.