The Guardian Angels (Átírás alatt - minden jog fenntartva)

Chapter Fourteen

Emma

Úgy tépem fel a kocsi ajtaját, mintha az életem múlna rajta és azt hiszem, hogy nem is sokban tévednek az érzékeim. A gyomrom folyamatosan háborog, hogy adjam ki a tartalmát. A szám elé emelem a kezemet, hogy még véletlenül se piszkoljam össze Olive szüleinek az autóját.

- Jól vagy, Emma? – kiált utánam legjobb barátnőm, de most egyáltalán nem vagyok képes válaszolni a kérdésére. Egyedül azt érzem, hogy ha nem jutok el egy bokorig, akkor itt az út szélén fogom kidobni a taccsot. Undorító!
- Csak bírd még ki egy kicsit, Em! – győzködöm magam hangosan és próbálom csillapítani háborgó gyomromat.

Nem kell sok, hogy odaérjek egy bokorhoz, révén, hogy egy erdőn át haladunk, de amint megpillantok egyet, a hasam sem bírja tovább és mindent, amit az elmúlt órákban magamba tuszkoltam jön ki belőlem egyenesen a bokorra. Öklendezni kezdek, ahogy meglátom, mit művelek. Sosem volt még olyan, hogy ennyire taccsra vágjam magam és úgy gondolom, hogy nem is volt okos dolog tőlem. Mondjuk nagyon alkalmam sem lett volna rá, de jelenleg úgy gondolom, hogy ha ebből maradtam ki a fiatalkoromban, akkor kösz szépen, de nem kérek belőle többet. Maradok a könyveknél.
Érzem, hogy izzadom, ahogy a gyomrom próbálja kiadni magából azt a töménytelen mennyiségű rövidet, amit az este alatt fogyasztottam el. Olyan hülye vagyok, hogy elfogadtam az Alex által kínált újabb és újabb poharakat.

- Remélem te is hasonlóan szenvedsz, baromarc! - nyöszörgöm, ahogy Alex képe úszik a fejembe.

A halántékomnál egy izzadságcsepp folyik le az arcomra és öleli körbe azt, jelezve, hogy testem épp a túlélésért küzd.
- Remek! Nem elég, hogy Noah és Damian találkozott, de még az alkoholista is leszek miattuk. Csodás!
Lassan Olive is odaér hozzám és a hajamat hátrafogva simogatja a hátamat. Ahogy megcsapja a tarkómat a hideg levegő érzem, hogy a szívem egy pillanatra lecsillapodik és a jól eső szellő segít a kótyagos fejemen és hasamon is.

- Még sosem hánytam egy út szélén – motyogom, miközben próbálom letörölni az ocsmány maradványokat a szám széléről és hálát adok az égnek, hogy a legjobb barátnőmmel vagyok. – Köszönöm, hogy mellettem vagy! – hálálkodom még mindig a bokor fölé görnyedve, ami eléggé nevetségesen nézhet ki kívülről, de most ez egy cseppet sem izgat. Ő még mindig a hátamat simogatja és a hajamat fogja, hátha jön egy újabb hullám, de érzem, hogy csillapodik az émelygés és talán, de csak talán, most már mindent kiadtam magamból.
- Ugyan, csajszi! – kuncog legjobb barátnőm. – Sose gondoltam volna, hogy valaha is neked lesz szükséged arra, hogy álljak és fogjam a hajad. Előbb gondoltam, hogy ez Amber-rel fog megtörténni, mint veled – elmélkedik és még mindig hallom a mosolyt a hangjába, ami az én idegeimet is tovább nyugtatja.
- Na igen! – próbálok mosolyt erőltetni az arcomra. Nem tűnik őszintének, de egy ilyen este után, ki fog engem megszólni emiatt?! - Maradhatna ez köztünk? – kérdezem tőle feszengve.
- Tartom a szám! – mondja és a kisujját nyújtja, amiből tudom, hogy ezt a sírba is magával viszi, ha szükséges.

Én is felé nyújtom a kisujjamat és ezzel le is tudjuk az eskünket. Tudom, hogy Olive-ban bízhatok és soha senkinek nem fogja elkotyogni ezt a kis malőrt. Még csak az kéne, hogy Adam állandóan aggódjon értem és atyáskodjon felettem. Semmi szükségem, hogy egy ilyen terhet a nyakamba akasszak.

- Mehetünk? – kérdezi és én mély levegőket véve bólintok, hogy részemről rendben van.

Az autóhoz sétálva még mindig a kezembe karol és úgy tart meg, mintha egy törékeny kislány lennék. Ha jobban érezném magam, borzasztóan feldühítene, de most csak kimerültséget érzek és fáradtságot. Semmi másra nem vágyom csak arra, hogy végre az ágyamba feküdhessek egy forró zuhanyt követően.